A Károlyi-vagyon elkonfiskálása

2012. december 10. 12:21 HVG

"Az osztó igazságnak teszünk eleget akkor, amikor éppen annak az embernek a vagyonát, aki ezt a trianoni katasztrófát a maga tehetetlenségével (...) és a maga mesterkedéseivel előidézte, használjuk fel arra, hogy a magyar középosztály érdekében mentsük a menthetőt." 1925. november 25-én a Nemzetgyűlésben szónokolt így Klebelsberg Kuno, amikor beterjesztette a Nemzeti Közművelődési Alapítványról szóló törvényjavaslatát - olvasható Murányi Gábornak a HVG e heti számában közölt írásában.

A kultuszminiszter patetikus, szenvedéllyel előadott beszédében azonban mindvégig tartózkodott attól, hogy az előző év végén a Magyar Királyi Kúria jogerős ítéletével vagyonától megfosztott Károlyi Mihályt hazaárulónak titulálja. Pontosan tisztában volt ugyanis azzal, hogy a bírósági verdikt mennyire ingatag lábakon áll. Erre nemcsak a nemzetközi felháborodás figyelmeztethette, de bennfentesként arról is volt tudomása, hogy a törvényszéki bírák között sem volt egyetértés. A két - titkosított - ellenvéleményt leszavazó három bíró azzal hidalta át a problémát, hogy az "ellenséghez való pártolás alatt nem kell feltétlenül fizikai csatlakozást érteni", hiszen az "megnyilvánulhat érzelmileg" is.

Jogi értelemben az ügy a trianoni békeszerződés aláírása előtt négy nappal, 1920. május 31-én kezdődött, amikor a budapesti királyi főügyész, Váry Albert zárlatot rendelt el az akkor már egy éve emigrációban élő Károlyi "bárhol Magyarországon fellelhető minden vagyonára". Az indoklás szerint a volt köztársasági elnök "ellenséges országbeli kémekkel érintkezett", ellenséges nagyhatalommal folytatott tárgyalásokat, s ezzel egyebek mellett felségsértést, hűtlenséget, zendülést követett el.

A teljes vagyonelkobzást szorgalmazó, 1921. június 2-ára keltezett irat újra és újra egy az évi törvény paragrafusaira hivatkozott. A beadvány megszövegezői azonban nagyvonalúan átsiklottak afölött, hogy az igazságügyi tárca a jelzett törvénynek akkor még a javaslatát sem nyújtotta be a Nemzetgyűlésnek. A kínos malőrt a honatyák gyorsan helyrekalapálták, s a július 20-ai beterjesztés után egy hónappal már törvénybe is iktatták a hazaárulók vagyoni felelősségéről rendelkező 1915-ös jogszabály kiegészítését.

Miközben a kormányzat által nagyrészt bekebelezett és központilag irányított sajtóban szidalmazott - egyébiránt a tíz leggazdagabb magyar mágnás közé tartozó - vörös gróf a Tanácsköztársaság és Trianon első számú bűnbakjává lépett elő, a hazaárulási ügyet tárgyaló törvényszékek némiképp függetlenítették magukat a közhangulattól. A három és fél éven át zajló persorozatban például többször is felszólították az államot keresete pontosítására és főleg konkretizálására, amíg 1924 legvégén meg nem született a Kúrián a már említett, jogilag vitatható ítélet.

Az egyebek mellett 25 ezer hold erdőből, 35 ezer hold legelőből és szántóföldből, szénbányából, a parádi és a budapesti palotákból álló, 36 millió pengőre értékelt birtok teljes elkobzása elé azonban újabb akadályok gördültek. A kiebrudalt Károlyi Mihály helyébe ugyanis jogos hitbizományosként belépett féltestvére, Károlyi József. Az államnak tőle méltányos módon kellett megváltania a nehezen osztható földvagyon 40 százalékát. A méltányos ár 10 és fél millió pengő volt, ami után a családnak, sokak felháborodására, még adóznia sem kellett.

Klebelsberg már közvetlenül az 1924-es ítélet után szemet vetett a hatalmas birtokra. Tárcája igénybejelentésével a kultuszminiszter 1925 februárjában állt a nyilvánosság elé. "A trianoni béke következtében a lefegyverzett Magyarországban a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is (...) a szelleme, a művelődés fegyverével kell védeni hazánkat" - szögezte le Klebelsberg, majd "végtelen hálát" rebegett miniszterelnökének, Betlhen Istvánnak azért, hogy a Károlyi-vagyonból majd futja külföldi ösztöndíjakra is.