Trianonról, a magyarokról és a szomszédokról
2012. november 10. 16:13
A magyar elitek és Trianon
Végül pedig egy inkább történelmi kérdésre térnék ki. Lucian Leuştean, kissé felületesen, azt állítja, hogy „az első világháború utáni Magyarország minden vezetője – radikálisok, pacifisták, szocialisták, kommunisták, konzervatívok vagy legitimisták; forradalmárok vagy ellenforradalmárok – külpolitikájukban egy közös célt követtek: Magyarország területi egységének megőrzését/újraalkotását.” Bár 1918 őszéig a magyar politikai elit valóban Magyarország integritásának és oszthatatlanságának – ekkor már dogmává merevedett – elvéből indult ki, mégis egyoldalú beállításnak tűnik összemosni az egész magyar politikai palettát.
Az őszirózsás forradalommal rövid időre kormányzati pozícióba került Jászi Oszkár és köre eleve sokkal nyitottabb volt a nemzetiségek irányában. Rugalmasságát bizonyította az 1918 őszén a nemzetiségek vezetőivel folytatott tárgyalásai során is. Változóban volt – igaz, már megkésve – a kormánynak az integritáshoz való viszonyulása is: az álláspont az etnikai határok felé mozdult el. A szociáldemokraták és a polgári radikálisok később is ezt képviselték. Ami Kun Bélát illeti, a Vyx-jegyzék elutasítása a mélyen a magyar területbe vágó demarkációs vonalak visszautasítását jelentette, és Kun is többször kinyilvánította, hogy „nem állunk a területi integritás alapján”. Ennek elsősorban nyilván taktikai okai voltak, de akkor is kissé abszurdnak tűnik a gyakorlatilag összes nemzetiségi területet elvesztő, és további – már egyértelműen magyar többségű – területek elveszítésétől joggal tartó kormányzatokat „nagymagyar” nacionalizmussal vádolni.
Tovább menve, a „nemzeti” tekintetben mérsékeltebb Károlyi-féle kormányok ellehetetlenüléséért és bukásáért komoly felelősség terheli a szomszédok mohóságát is (lásd a maximális területi igényeket – a főleg nyugat-magyarországi területekből kialakítandó csehszlovák–jugoszláv korridort, a Vác–Miskolc–Tokaj vonalig igényelt térséget, Burgenlandot Sopronnal és Kőszeggel, a Mecsek lejtőiig terjedő jugoszláv követeléseket, nem beszélve a román részről időnként a rajnaihoz hasonló „természetes” határként felmerülő tiszai határt). Ezekhez az igényekhez viszonyítva tulajdonképpen bármilyen, a magyar nemzet érdekeit is szem előtt tartó politika csak nacionalistának tűnhet.
Így a Trianon utáni „magyarkérdés” nem csupán a magyar nacionalizmus, hanem jó részben a szomszédos országok nacionalizmusának is a következménye. Sőt, részben az „utódállamok” méltányosabb területi rendezésre való képtelensége alapozta meg a két világháború közötti, önmagát épp Trianon tagadásával legitimáló magyar nacionalista-irredenta rendszert is. Bár egyetérthetünk Leuştean azon állításával, hogy „a magyar nép valószínűleg vissza is utasította volna a külpolitika bármilyen más alapvető célját”, de alighanem könnyebben megbékélt volna a nem magyar többségű területek elcsatolásával. A tisztán szlovákok, románok, délszlávok lakta vidékek, valamint Horvátország elvesztése fölött érzett elkeseredés valószínűleg fokozatosan elhalványult volna, és egyfajta történelmi nosztalgiává finomodhatott volna…
Ez ugyan pusztán spekuláció, az viszont tény, hogy a több százezres (-milliós) magyar lakossággal bíró területek elcsatolása következtében keletkezett – és nem teljesen rendezett – (NB. mi az, hogy „nem teljesen rendezett”? A kérdés – véleményem szerint – addig marad rendezetlen, amíg a kisebbségek nem lesznek elégedettek saját helyzetükkel az adott országokon belül) kisebbségi kérdés nyílt sebként tátong a magyar nemzettudatban.
Sajnos még a nyitott, újságolvasó-híradónéző ember is könnyen alkot téves képet a „másikról”, ha csupán ezekre a közvetett forrásokra támaszkodik. A média ugyanis hajlamos erősen megszűrni a szomszédos országokból (is) érkező híreket. Az a közhely, hogy elsősorban a negatív, „botrányszagú” információknak van hírértéke, sajnos itt is megállja a helyét. Ján Slota vagy Gheorghe Funar kirohanásai sokkal könnyebben eljutnak a magyarokhoz, mint például a kolozsvári helyzet lassú normalizálódásáról szóló beszámolók. És ez természetesen fordítva is igaz: a budapesti nagykövetségek előtti Trianon-ellenes tüntetésekből és hőbörgésekből – vagy épp a Koltay Gábor készítette filmből – tévedés az egész magyar nemzet véleményére következtetni.
Jól látja ezt Lucian Leuştean is, amikor azt írja, hogy „a magyarok között sincs már helye egy kizárólagosan a 'Trianon-szindrómára' alapozott diskurzusnak.” Teljesen érthető továbbá, hogy Leuştean – akár történészként, akár politikusként – felemeli a szavát a Koltay-féle film által közvetített nézetek ellen. A „hivatalos” román reakció azonban a Koltay-film esetében jóval kifejezőbb és árulkodóbb volt. A Trianon-filmet egy évvel ezelőtt mutatták be több erdélyi városban. A román hatóságok – a vetítéshez szükséges engedélyek hiányára hivatkozva – pénzbüntetéssel sújtották a filmet levetítő személyeket, a film további vetítését pedig betiltották (igaz, később a pénzbüntetéseket elengedték). Az ilyen válasz, a hatalmi eszközökkel való „érvelés” korántsem nevezhető „a nemzeti organizmus immunrendszere természetes reakciójának”, hanem sokkal inkább a másik fél bizonytalanságáról, a szóban forgó kérdések ki- és megbeszélésétől való félelméről árulkodik.
Az viszont kétségtelenül bizakodásra ad okot, hogy a filmet később bemutatta egy magánkézben lévő romániai TV-csatorna, amely azután egy stúdióbeszélgetésre is meghívta a film két alkotóját, Koltay Gábort és Raffay Ernőt, román értelmiségiek társaságában. Már csak az a kérdés, hogy a románokhoz mikor és hogyan jut el az említett „másik” magyar vélemény is...
Felhasznált irodalom
Litván György: Jászi Oszkár; Szarka László: A magyar polgári radikálisok és a szlovákkérdés. In: Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Pozsony, 1995.
Ormos Mária: Padovától Trianonig. Budapest, 1984.
L. Nagy Zsuzsa: A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918–1919. Budapest, 1965.
L. Nagy Zsuzsa: A külpolitika dilemmái 1919-ben. In: Alföld 1986/7.
Köztes-Európa 1763–1993. Térképgyűjtemény, összeállította: Pándi Lajos, Bp. 1997.
Zahorán Csaba írása 2006. június 12-én a "Találjuk ki Közép-Európát" nevű honlapon jelent meg Lucian Leuştean román történész Koltay Gábor Trianon-filmje kapcsán írt cikkére válaszul.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
