Trianonról, a magyarokról és a szomszédokról
2012. november 10. 16:13
A „Történelem” ítélete
Vitatható Lucian Leuşteannak az a megállapítása is, amellyel egyfajta konok, megátalkodott rendbontóknak minősíti a trianoni békeszerződésbe bele nem törődőket, valamint az azt bírálókat. Hiszen – írja a román történész – a trianoni békét végül is „jóváhagyták” a nagyhatalmak, Európa, a civilizált világ, mindazok, akik számítanak – vagyis a Történelem. Könyvében hasonlóképpen érvel a Trianonban megállapított – majd Bécsben módosított, Párizsban pedig visszaállított – határok mellett, az új, immár végleges és örök érvényűnek tekintett status quo álláspontjáról. Ez a logika kísértetiesen emlékeztet az 1918 előtti „boldog békeidők” magyar politikai elitje és értelmisége jó részének a gondolkodására, akik az osztrák–magyar kiegyezés nyújtotta előnyös felállást – azaz a magyar nemzet hegemóniáját Magyarországon belül – kívánták konzerválni és erősíteni, elutasítva mindennemű változást, reformot (autonómiát).
A „Történelem jóváhagyása” már csak azért is sántít mint fogalom, mert a „Történelem” – különösen a nagyhatalmak – már sok olyan rendezést és megoldást is jóváhagytak, amelyeket elfogulatlanul értékelve nem nevezhetünk kielégítőknek (hogy ne kalandozzunk el túlságosan, említsük meg csupán azt, hogy egy adott pillanatban Csehszlovákia müncheni megcsonkítása számított „jóváhagyott helyzetnek”, később pedig a szudétanémetek kitelepítése-kiűzése Csehszlovákiából, de a nyugati nagyhatalmak ugyanígy „jóváhagyták” a Szovjetunió kelet-európai dominanciáját a második világháború után, illetve a magyarországi és csehszlovákiai katonai beavatkozásokat 1956 és 1968-ban), ami meglehetősen viszonylagossá teszi az ilyen jóváhagyások értékét. Mindezek a látszólagosnak bizonyuló – ugyanis egyoldalú – „megoldások” így máig negatívan befolyásolják az érintett felek viszonyát, és életben tartják a régi sérelmeket.
Az ezekből a sérelmekből származó jelenséget, a „frusztráció nacionalizmusának olyannyira magyar jelenségét” Leuştean „egyes magyarok nagy jelenkori csalódásaiból” származtatja, mivel szerinte „Európát már nem érdeklik az exkluzivista autonómiák, mesterséges szegregációk és fölösleges elszigetelődések.” A szerző ez alatt nyilván a magyar kisebbségek által igényelt autonómiákat érti. Mégpedig elsősorban a területi autonómiára vonatkozó elképzeléseket. Nem ártana azonban pontosítania, hogy Európára hivatkozva tulajdonképpen melyik Európára gondol?
Az ugyan tény, hogy az Európai Unió nem rendelkezik egységes kisebbségvédelmi normával, de ha megvizsgáljuk az egyes tagállamokat, az autonómia számos példájával találkozunk: Spanyolországban Katalónia autonómiájával, Olaszországban a német többségű Dél-Tiroléval, Finnországban a svédek jogaival, Nagy-Britanniában a decentralizációval (Skóciának nemcsak parlamentje, hanem még saját pénze is van), vagy a német szövetségi állam modelljével, nem beszélve Belgiumról… Bár ezek között vannak szerencsés és kevésbé szerencsés példák is, mégis mind azt bizonyítják, hogy „Európában” – már ahol létezik a kisebbségi kérdés – egyre inkább a „másik” modell számít korszerűnek, nem pedig az a múlt századi, hagyományos nemzetállami (francia mintájú) szerkezet, amelyhez a román politikai elit szinte egyöntetűen és mereven ragaszkodik (tisztelet a kivételnek). És amellyel szemben a romániai magyar kisebbség autonómiát igényel, mivel benne látja az asszimiláció és/vagy a kivándorlás hatékony ellenszerét.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
