Budapesti olimpiai álmok
2012. augusztus 7. 12:51 Murányi Gábor
Csupa jó hír
Az ügy iránt változatlanul elkötelezett Mező aggályoskodó figyelmeztetései, sürgetései már csak az OTSB közvetítésével jutottak el az operatív irányítást is egyre jobban magához ragadó politikai felsővezetéshez. Egy 1955 januárjában kelt, a pb-nek címzett feljegyzés például arra figyelmeztette a valódi döntéshozókat, elsősorban is a Nagy Imre fölébe kerekedő Rákosit, hogy „február közepéig pályázattal kell megerősíteni a három esztendővel korábbi jelentkezést”. Ezenkívül pedig: döntésre kell jutni néhány olyan beruházás, mint például „a Népstadion építésének befejezése, illetve 140 ezresre bővítése, új fedett sportcsarnok, uszoda valamint két – külön a nőknek és külön a férfiaknak – olimpiai falu helyének kijelölése, tervezése, átadása tekintetében”.
Egy hamarjában összeeszkábált kimutatás azt is prognosztizálta, hogy az olimpiai igények kielégítéséhez a rendelkezésre álló budapesti szállodai és kollégiumi férőhelyek nem lesznek elegendőek, még „3 db nagy befogadóképességű szállodára” ugyanúgy „elengedhetetlenül” szükség lenne, mint a sportolók gyors szállításához 150, kifogástalan állapotban lévő autóbuszra. Az elnagyolt számadatokból készült összesítés alapján az olimpia közvetlen költségeit „legkevesebb” 1,2 milliárd forintra – kilenc-tíz sztálinvárosi munkáslakótelep árára – taksálták. Ugyanezen hevenyészett számítások szerint a kiadások egytizede a versenyzők és a turisták részvételi díjából, jegyvásárlásaiból és „luxusköltekezéseiből” talán megtérülhet.
A Népstadion körüli sportpark terve
Az utolsó utáni pillanatban, 1955 januárjában azért a gépezet beindult. Igaz, nem az elmaradt beruházásokat gyorsították fel, hanem a sikerpropaganda kapcsolt magasabb fokozatba. Mező koncepcióját – miszerint elsősorban a döntéshozó NOB-tagokat kellene meggyőzni – végleg félresöpörve a hazai lakosságot igyekeztek meggyőzni arról, hogy noha az 1960-as olimpia megrendezésére a hét aspiráns város közül Rómának, Lausanne-nak és Budapestnek egyenlőek az esélyei, azt – mint azt a Népsport egyik májusi háromhasábos címe is tartalmazza – „Magyarország érdemelné meg a legjobban”. A Képes Sport című hetilap ennél jóval tovább menve úgy vélekedett, „ha a sportszempontok érvényesülnek, akkor az 1960-as olimpia színhelye Budapest lesz.” A nehézségek ecsetelésére ez a lap azért hozzátette: „a NOB 69 tagja közül 62-en imperialista uralom alatt élő országból utaznak Franciaországba”.
A Magyarországot a „legjogosultabbként” és a „legesélyesebbként” bemutató híradásokba egyébként 1955 májusában, júniusában már olyan apró jelzések is beszivárogtak, amelyekből a sorok között olvasók akár érthettek is (volna). Például azt, hogy a budapesti helyszín még korántsem biztos, s nemcsak azért, mert Rómának több pénze, stadionja, s nem mellesleg európai politikai háttere van, de azért sem, mert lassan-lassan azért arra is fény derült, hogy a magyar pályázattal is akadtak bajok.
A döntést megelőző napon például a Népsportot tudósító újságíró felpanaszolta, hogy a Nemzetközi Evezős Szövetség főtitkára a magyarok ellen fordult, mivel „azt hitte, hogy a Margit-szigeti Dunaágban akarjuk lebonyolítani az olimpiai evezős versenyeket”. Ám jó ideig nem csak ő hitte így, hiszen néhány héttel korábban ugyanez a lap még azon lelkendezett, hogy „a Duna eszményi lehetőségeket nyújt az evezős verseny számára”, pedig e sportág legjobbjai az ötkarikás küzdelmek során már az 1930-as évek közepe óta kizárólag állóvízben mérhették össze tudásukat.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
