A vasút hatása az iskoláztatásra
2012. március 11. 23:05 Bolgár Dániel
A vasút mint az iskoláztatás veszélyeztetője - kortárs diskurzusok
Így fest a helyzet, ha a struktúrára figyelünk. De hogyan értelmezték maguk a történelmi szereplők azt, hogy a tanulók jelentős része vonattal jutott el az iskolába, miben állt a kortársak tapasztalata? Budapest Székesfőváros Tankerületi Főigazgatóságának iratait tanulmányoztam az 1938 utáni időszakra vonatkozólag, és ennek mutatókönyveiben tűnt fel számomra a vasúttal kapcsolatos kérdések módfelett gyakori felbukkanása az 1940-es évek elején.
1940 tavaszán az V. kerületi Berzsenyi Dániel Gimnázium igazgatója iskolakerülőkről küldött jelentést a tankerületi főigazgatóhoz. Pálfi igazgató azt a fülest kapta, hogy a Nyugati pályaudvaron elkeserítő állapotok uralkodnak: bejáró középiskolások tömege tanyázik a másodosztályú váróteremben egész álló délelőtt, ahonnan a „Bohém", illetve a „Paprika" nevű vendéglőbe vonulnak, amelyek voltaképpen „kocsmák" és „biliárdozó helyek". Ennek következtében az igazgató egyik reggel fél kilenckor kiment altisztjével a Nyugatiba, ott a rendőrség megerősítette információit, és hozzátette: a tanulók „hol tányérsapkában, majd megint kalapban, sőt kalap nélkül" gyülekeznek, s ha a rendőrség rajtuk kíván ütni, azon nyomban elszélednek. Az igazgató ezen információk birtokában a váróterembe ment, azt bezáratta, majd az összes ott tartózkodó diákot igazoltatta. A kihágás „roppant" jelentőségét jól jelzi, hogy így egy mindössze kilenc főt tartalmazó névsort sikerült összeállítania, amelyen öt leány és négy fiú szerepelt.
Pálfi záró sorai — az olvasó várakozásával ellentétben — mégsem az erkölcscsősz dörgedelmei, inkább méltányosságot észlelhetünk, és azt, hogy az igazgató a Nyugatiban fellelt bejáró diákok nevében, érdekében beszél. Úgy döntött ugyanis, hogy a leánytanulókat — akikre elsősorban nem a tanár/diák, illetve a felnőtt/gyermek, hanem a nő/férfi viszony szemszögéből nézett — nem jelenti fel iskolájuk igazgatójánál, nekik ugyanis, mint lovagias férfi, elhitte, hogy csupán azért tartózkodtak a váróteremben, mert nem volt azonnali csatlakozásuk.
Pálfi ezen kívül azt is elismerte, hogy a lányok és a fiúk egymástól távol helyezkedtek el a váróban, azaz a nemi erkölcs ellen nem vétettek. Végül — és elsősorban — nem azért kérte a rendőrséget a tanulók megfigyelésére, mert a diákok önmagukban veszélyesek lennének a társadalomra, nem is azért, mert iskolakerülők, hanem azért, mert tudomása szerint — mint mondja — „ezeket a tanulókat felnőttek csábítják el, és így előbb-utóbb ők is belesodródnak a bűnözök közé".
Ebből a tanulókat inkább féltő, mintsem vádoló jelentésből a tankerületi főigazgatóság legyártott egy olyan átiratot a rendőrségnek, amely a fenti esetből — meglehetősen elrugaszkodva a beszámoló szövegétől és értelmezésétől — a délelőtti mozgókép előadások és pingpong termek fokozottabb ellenőrzésére szólított fel, és már nem a diákok, hanem a szülők nevében beszélt, őket mutatta be áldozatnak, míg a tanulókból iskolakerülő anyaszomorítókat kreált.
Csak a dramaturgiai hasonlóságokból és az időrendből sejthető, hogy a tankerületi főigazgatóság ennek az esetnek a hatására rendelte el, hogy Fényes László, kereskedelmi iskolai igazgató rendszeresen ellenőrizze a Nyugati pályaudvar várótermét, ám egészen 1941 januárjáig nem értesülünk az iratanyagból az iskolások és a vasutak érintkezésének veszélyességéről. Nyoma maradt azonban Fényes januári rendes razziájának: az igazgató — becslése szerint — 140-150 csavargó tanulót talált a pályaudvaron, ám csak harmincegyet sikerült igazoltatniuk a segítségére rendelt rendőröknek, a többiek elillantak. Fényes beszámolójában semmiféle utalás sincs arra, hogy ennek az igazoltatásnak az eredménye kirívó, különös lett volna. Ő maga nem firtatta az igazoltatottak bűnösségét, erre a tankerületi főigazgató az érintett iskolák vezetőit kérte meg. A felelősségre vonás eredménye: egy osztályfőnöki feddés és egy igazolatlan óra késés miatt,
Két tanulót maga Fényes László távolított el a saját intézményéből. A többiek mind meg tudták okolni az ottlétüket, vonatkésés, melegedés vagy lyukasóra miatt tartózkodtak a váróteremben. Ez a tulajdonképpen — mint látható — jelentéktelen eset jelentős többletterhet rótt a fővárosi oktatásügyi bürokráciára. 1941. február 4-én kelt rendeletében a tankerületi főigazgató ugyanis már így interpretálta a történéseket: „a vidékről a budapesti iskolába utazó tanulók mind a pályaudvaron, mind a vonatokban kifogásolásra alkalmas magaviseletet tanúsítanak. Ennek véget kell vetni!" Vagyis az ellenőrzés igénye most már magukra a szerelvényekre is kiterjedt, és a bejáró diákok most már nem úgy mutatkoztak meg, mint akiket meg kell védeni, nem is úgy, mint akik megszegik a tanórák látogatására vonatkozó kötelezettségüket, amivel szüleiket is becsapják, hanem mint akik megbotránkoztatják, és ezzel zaklatják az egész (felnőtt) társadalmat, ezért kontrollálni és fegyelmezni kell őket.
Ennek jelentőségét megértve a tankerületi főigazgató nagyszabású terv megvalósításába kezdett. Bekérte az összes olyan tanár nevét, aki vidékről jár be a munkahelyére, és vállalkozna a diákok utazás közbeni kordában tartására. Az ellenőrző tanárok különigazolványt, valamint kalauzi és rendőri segítséget kaptak volna a tervezet szerint. A tipikus igazgatói válasz felügyeleti szervük megkeresésére az volt, hogy két-három fő készséggel vállalkozik a fontos feladatra, illetve az igazgató megadta, hogy a tanerők melyik vasútvonalon járnak be és hány órakor indul és érkezik vonatuk. Az elutasító válaszok sem tagadták a probléma jelentőségét, csak ezek az intézményvezetők úgy vélték, hogy az ő iskolájuk tanulói esetében szükségtelen a tervezett eljárás. Különösen a leányiskolák irányítóira volt jellemző ez a vélekedés.
Ezenkívül voltak még olyanok is, akik — ajánlkozásuk mellett — személyes tapasztalataikkal is megerősítették a tankerületi főigazgatóságot abban, hogy a tűrhetetlen állapotok ellenintézkedést igényelnek. Végül a válaszokból összeállt egy roppant paksaméta, abból pedig az oktatásügyi hivatalnokok létrehozták vasúti fővonalak szerint csoportosítva a megbízott felügyelő tanárok listáit. Ám végül a MÁV Igazgatósága nem járult hozzá, hogy a tanárok az egész szerelvényt bejárhassák.
Mi végre ezek a jelentős, ám feleslegesnek bizonyuló erőfeszítések? Hogyan értelmezhetjük az események dinamikáját? Azt javaslom, hogy a történéseket fogjuk fel morális pánikként (vagy valami ahhoz nagyon hasonlóként). Akkor beszélünk morális pánikról, ha egy csoport vagy annak jellemzője az erkölcsi normákra irányuló fenyegetésként tudatosul a közvéleményben. Mindezt egy viszonylag jelentéktelen, bizonyítatlan reprezentativitású esemény váltja ki, amit aránytalan válaszreakció, pánik követ, az eseményre és annak fenyegető értelmezésére irányuló rendkívüli figyelem miatt új és új esetek kerülnek a felszínre.
Ez megerősíti a közvéleményt abban, hogy a veszély jelentős, ami egyrészt megindokolja a válaszlépések szükségességét, másrészt a fenyegetőnek ítélt csoportról alkotott képzetek beépülnek a társadalom valóságtudatába. A bejáró tanulóknak a vonaton és a pályaudvaron tartózkodása körüli aggályok burjánzása elég könnyen értelmezhető e képlet szerint: világos az a sodrás, ahogy csekély jelentőségű észlelésekre, egyedi példákra támaszkodva elhatalmasodik az aggodalom, egy idő után minden pályaudvaron várakozó és vonaton helyet foglaló tanuló gyanússá válik. Végső soron pedig a tanügyigazgatás megkísérel egy egész apparátust létrehozni a bejáró diákok totális felügyeletére. Azt persze feltétlenül meg kell jegyezni, hogy itt semmiképpen sem egy klasszikus morális pánikról van szó: a közvélemény itt csupán egy szűk tankerületi, pedagógusi körre szorítkozik, és a pánik elharapózásához feltétlenül szükséges kommunikációt itt nem a tömegmédia, hanem csupán a hivatali kapcsolattartás fórumai biztosítják.
Hiába fedezhető fel azonban a hivatalos dokumentumokban a pánik kifejlésének dinamikája, ezekből a kútfőkből vajmi keveset tudunk meg arról, hogy a bejárás során ki, kire és egészen pontosan mi által jelentett veszélyt. E kérdésekre két 1930-ban keletkezett bejárással kapcsolatos szövegben kívánok választ találni, amelyek talán épp egy korábbi pánik dokumentumai. Az egyik Sárkány Lórándnak, a Szent László Reálgimnázium vidéki tanulóit felügyelő tanárának nagy ívű tanulmánya a vasúton bejárók kérdéséről, a másik egy tömör fegyelmi szabályzat az iskolájukat vonattal megközelítő székesfehérvári diákok számára.
Ezek azért beszédesebbek az 1940 körül keletkezett iratoknál, mert még nem totális tanári ellenőrzésben gondolkodnak, ahol a felügyelő pedagógus a vasutasi és rendőri tekintélyt, hatalmat is maga mögött tudhatja, hanem inkább tanulói önfegyelmezésben, azaz egyrészt felügyelőtanulók kinevezésében, másrészt — és ez a fontos — a helyes „vasúti" viselkedés megismertetésében, vagyis árulkodnak a vonatozáshoz kapcsolódó konkrét képzetekről is.
Ki vagy mi tehát a veszélyes a bejárás jelenségében? Talán éppen az, hogy vonaton zajlik? Sárkány Lóránd szerint nem(csak ez), mert nézete szerint az omnibuszok és villamosok ügyét is idővel rendezni kell, igaz, hogy az első és legfontosabb ügy a vonatoké. Talán csak azért veszedelmesebbek valamivel a vonatok (és pályaudvarok) a többi közlekedési eszköznél, mert nagy a személyes mozgástér, vagyis a szabadság.
Ha nem a vonatok, akkor esetleg az utasok, azaz a külvilág számított fenyegetőnek? Sárkány szól arról, hogy meg kell kímélni a középiskolásokat az alacsonyabb néposztályoktól való érintkezéstől, de az 1940-es években erre még utalás sem történt. Akkor talán az a veszélyes, hogy a bejárók diákok? Aligha, mert az iskola azzal már nem foglalkozott, hogy az iskola székhelyén lakó, gyalogjáró tanulók, hogy jutnak a tanintézetbe, majd onnan haza, az ő közlekedésük nem számított morális problémának.
Az én gyanúm szerint a bejárás jelenségében azt tartották veszélyesnek, hogy a bejárók vidékiek voltak. Mind Sárkány Lóránd, mind a székesfehérvári szabályzat készítők attól tartanak, hogy a bejáró fiúk hangoskodnak, énekelnek, tiszteletlenül válaszolnak, nem adják át az ülőhelyüket, ki-be járkálnak, egyszóval duhajkodnak, a lánytanulók pedig az utasokkal flörtölnek. Az ilyen viselkedésű egyént nevezi Sárkány vidéki tanulónak, és ennek ellentétét a szabályzat művelt ifjúnak. Ha ezt összeolvassuk, akkor kiderül, hogy a tanároknak az a félelmük, hogy a bejárók képtelenek megfelelni az urbanitás, azaz az iskola székhelyén élők számára magától értetődő viselkedési városiasság követelményének, amivel az iskola, sőt az iskolarendszer jóhírét veszélyeztetik, valamint saját iskoláztatásuk sikerét is gátolják.
Összességében a vasúton való bejárást mind a struktúrák iránt érdeklődve, mind a korabeli tapasztalatokat kutatva, valamiféle iskolázási engedményként értelmezhetjük. Csakhogy, míg előbbi megközelítésben az iskoláztatás költségeiből kapott engedményről van szó, addig az egykori tanerők erre érzéketlenek voltak, és abban a — többször indokolatlannak érzett — bizalomban látták a bejáróknak adott engedményt, hogy képesek lesznek urbánus módon viselkedni, vagyis méltóan képviselni a közönség előtt az iskolájukat. Szépen példázza ezt a székesfehérvári fegyelmi szabályzat utolsó pontja, de Sárkány Lórándnál és az 1940-es évek tankerületi diskurzusában is megjelenik ez a szóhasználat: „amennyiben a szabályokat valamelyik tanuló megsérti, vagy rá panasz érkezik, első esetben egy hónapra, ismétlődés esetén végleg elveszti a bejárás kedvezményét".
Támogasd a 
szerkesztőségét!
