A forradalom "elfeledett" hősei
2010. március 12. 11:47 M. Lovas Krisztina
A Tízek Társasága
A Petőfi közvetlen baráti köréhez tartozó fiatal írókból álló Tízek Társaságának (1846) tagjai közül négyen vállaltak aktív szerepet március 15-én illetve az azt követő napok eseményeiben.
Degré
Bérzcy Károly és Lisznyai Damó Kálmán viszonylag fiatalon távoztak az élők sorából, míg Degré Alajos és Pálffy Albert a dualizmus konszolidációján túl annak válságos éveit, az 1890-es éveket is megérték. Közülük Degré, aki a szabadságharcot a Károlyi huszároknál harcolta végig, játszott még a későbbiekben jelentékeny politikai szerepet. A kiegyezés rendszerével nem tudott megbékélni és függetlenségi párti politikával képviselte a magyar parlamentben a váci kerület választóit.
Pálffy
Degrével ellentétben Pálffy Albert, aki a forradalom után néhány nappal megindult radikális „Márczius Tizenötödike” című lap főszerkesztőjeként szenvedélyesen bírálta a forradalmi magyar kormányt és a mérsékelt liberális politikát, a kiegyezés után jócskán megszelídült és korábbi radikalizmusát teljesen feladva a kormánypárti Esti Lap szerkesztője lett. Később ismét az írói pályára lépett és mára már elavult, de akkoriban igen népszerű, szélsőségesen romantikus regényeket írt.
Bérczy
Bérczy Károly, Madách Imre gyermekkori jó barátja volt, 1847-ben Széchenyi közvetlen munkatársaként dolgozott. A szabadságharc után csendes visszavonultságában csak azért tanult meg oroszul, hogy lefordíthassa Puskin Anyeginjét, nagy hatást gyakorolva ezzel Arany László, Gyulai Pál és Vajda János verses regényeire. A kiegyezés évében 1867. december végén halt meg.
Lisznyai
A társaság negyedik tagja, Lisznyai Damó Kálmán, bár március 15-i szerepléséről nincsenek adataink, a Pilvax körének állandó tagjaként, majd a „Márczius Tizenötödike” egyik szerzőjeként biztosan jelen volt a radikális pesti ifjúság mozgalmaiban. Részt vett a szabadságharcban is, 1849-ben honvéd hadnagyként Görgey seregéhez történetírónak nevezték ki. A bukás után közlegényként besorozták az osztrák seregbe. Leszerelését követően kizárólag az irodalomnak élt meglehetősen nehéz anyagi körülmények között. Kicsapongó életformája csak tetézte pénzügyi gondjait, talán ezzel magyarázható, hogy 1857 májusában „Költői üdvözlet” címmel ötven forintért - ami akkoriban jelentős összegnek számított - hajlandó volt verset írni a kormány hivatalos lapjába, a Budapesti Hírlapba az akkor még ugyancsak gyűlölt Ferenc József császár magyarországi látogatása alkalmából.
Egressy
Egressy Gábor, a Nemzeti Színház ünnepelt színésze, 1844-től Petőfi közeli lelki jó barátja, bár egy idősebb generációhoz tartozott, radikális felfogása és a Pilvaxban Pefőfi körül szerveződő Fiatal Magyarország nevű csoportosulás rendszeres látogatójaként a márciusi ifjak nemzedékéhez sorolható. A forradalom napján ott volt a jelentősebb helyszíneken és az események egyik alakítója volt. Este a Nemzeti Színházban a közönség kívánságára a Bánk bánt tűzték műsorra, melyben Egressy Petur szerepét alakította. Az előadást megszakítva a közönség a Nemzeti Dalt követelte, mire Egressy átöltözött és örömmel, teli torokból szavalta a „Talpra magyart!” A szabadságharcban szegedi kormánybiztosként működött, Világos után török földre menekült. Távollétében halálra ítélték. Kínzó honvágyáról naplójának sorai is tanúskodnak, talán ez indította arra, hogy hazatérésének fejében az önkényuralom informátorává szegődjön. Bár kegyelmet kapott, még évekig nem léphetett színpadra, csak 1855-től játszhatott ismét. Szó szerint élt halt a színházért. 1866-ban a Nemzeti Színház színpadán Brankovics György szerepében, a darab tetőpontján esett össze. Többé nem tért magához.
Vidacs
A nyomdánál Petőfi, Jókai és Vasvári mellett az ifjúság által választott küldöttség tagja lett Vidacs János, az ismert gépgyáros fia, aki akkoriban éppen a pesti egyetemen jogot és bölcseletet hallgatott. Egyes visszaemlékezések szerint ő foglalta le a nép nevében azt a nyomdagépet, melyen a Nemzeti Dalt és a Tizenkét pontot kinyomtatták. A lelkes fiatalember szintén végigküzdötte a szabadságharcot. A bukás után először halálra ítélték, majd ezt megváltozatva végül a josephstadti várbörtönbe került. Földy János visszaemlékezései szerint rendkívül makacs, heves természetű ember volt, aki az osztrákok iránti megvetését azzal fejezte ki, hogy rabtartóihoz egyetlen szót sem szólt, egyszerűen hátat fordított nekik. Szabadulása után összeesküvés címén az önkényuralom alatt többször is letartóztatták. A rendőri jelentések szerint az 1864-es március 15-i zavargásokban gyárának munkásai is aktívan kivették részüket. Vidacs a kiegyezést követően is politizált, Deák Ferenc rendszerét megalkuvásnak tartotta, s haláláig (1873) a 48-as párt országgyűlési képviselőjeként küzdött a 48-as eszmékért. A honvéd ügyek és a honvéd menház lelkes szószólója volt. A Kilencek (a megtorlás kilenc áldozatának) újratemetésén 1870-ben kormányellenes beszédével tűnt fel. Élete tragikus véget ért, ugyanis mikor a vezetésére bízott Ferenc József Takarékpénztár csődbe ment, öngyilkos lett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
