Egy slampos gasztrokirálynő öröksége
2009. október 7. 11:21 csp, ted aprajev
Miként lett egy slampos, hórihorgas hölgyből az amerikai televíziózás egyik ikonikus alakja, akinek köszönhetően a konyhaművészet egyszer és mindenkorra meghonosodott a képernyőkön? Julia Child életét egy jövő héttől a magyar mozikban is látható filmben is megtekinthetjük, most azonban kulináris sikerének titkait bogozgatjuk.
Mindenki konyhája a képernyőn
Nádas Péter szerint csak három igazi konyha van, a francia, a kínai és a török, és az összes többi csak ezek ízeit variálja. Igaz vagy sem, az ötvenes-hatvanas évek Amerikáját a francia "változattal” egy slampos hölgy hódította meg, aki a tengerentúlon igen gyorsan a kollektív tudat szerves részévé vált. Julia Child szakácskönyvei és forradalminak kikiáltott televíziós munkássága ma megkérdőjelezhetetlen kánon – legalábbis az Egyesült Államokban.
A hórihorgas hölgy szelleme ott "kísért” az amerikai mindennapokban, augusztus óta pedig mintha e szellem újra hús-vér alakot öltött volna, köszönhetően a korábban habkönnyű mozikat (A szerelem hullámhosszán, A szerelem hálójában) levezénylő Nora Ephron legújabb rendezésének, a Julie & Julia című filmnek. A Meryl Streep és Amy Adams főszereplésével készült produkciót nálunk október 15-én mutatják be a mozikban, így aktuális a kérdés: hogyan lett egy egyáltalán nem dekoratív, mélyhangú óriásból az első televíziós sztárszakács, és mi lehet a titok nyitja?
A konyha az "időutazás” és a "varázslás” színhelye: gyerekkorában mindenki édesanyját és/vagy nagymamáját figyeli a konyhában, aki mintegy mágusként, lisztfelhőben úszva teremti meg a furcsábbnál furcsább alapanyagokból a süteményt, aminek ízét aztán egész életünkben magunkkal visszük. A konyha emellett sokaknak egy olyan terep, amely a jelentéktelennek tűnő mozzanatokat az élet legfontosabb, legmagasztosabb pillanataivá képes változtatni. (Nem véletlen, hogy sztárséfekkel készült interjúkban vissza-visszatér az anya, nagymama konyhában tüsténkedő emlékképe - a hasonló séfek interjúi az alábbi linken olvashatók.)
Julia Child felbukkanása így egy kísérletnek is tekinthető, hogy mindaz, ami sokaknak "szent” (másoknak pont emiatt kissé megközelíthetetlen és csak nézni való tevékenység), miként vonható be a "profán” szférájába, úgy, hogy a "szent” jelleg sosem vész el.
Child egyébként legalább annyit köszönhet a hatvanas évek televíziós forradalmának, mint kortársa, Kennedy elnök, aki a kis képernyő nélkül nem lett volna az, aki. Hihetetlen érzékkel és ösztönös tehetséggel használta az akkor még valódi tradíciók nélküli médiumot, a tévés nyilvánosságot. Előképei ugyan akadtak, például James Beard (1946 – első televíziós főzőműsor), Alma Kitchell (1947 - In the Kelvinator Kitchen című műsor) vagy Dione Lucas személyében. Utóbbi a példaképének is tekinthető, ugyanis az angol séf volt az, aki 1948-ban és 49-ben To The Queen's Taste című, CBS-n vetített műsorával bevezette a már akkor a gyorsételek bűvöletében élő amerikaiakat a francia konyha rejtelmeibe. Child az először 1963. február 11-én adásba kerülő The French Chef című produkciójával a képernyőn keresztül minden háztartásban megjelent.
Julia a mi Öveges professzorunkhoz hasonlóan néptanítói attitűdöt képviselt: a mai pörgős műsorokkal ellentétben szépen, komótosan, sietségtől mentesen kavargatta az ételeket, fizikailag és mentálisan is kimerülve a műsor végére a nagy munkában: a főzés örömének izzadságcseppei a hitelesség forrásaként szolgáltak. Child a "mindenki konyháját” jelenítette meg a képernyőn, tippeket árult el (a mai programok többségéből sok esetben annyi jön át, hogy "ezt ki ne próbáld otthon, menj étterembe”). Tévéshowja paradox módon nem tévéműsornak, hanem a valóság leképezésének (egyfajta főzős dokumentumfilmnek) tekinthető, az "ő konyhája, a mi konyhánk”, "az ő edényei és tálai ugyanúgy csörömpölnek, mint a mieink”, "ráadásul ugyanannyi ideig tart megfőznie valamit, mint nekünk”.
És mit főznek a magyar séfek? A Diningguide-on kiderül!
Támogasd a 
szerkesztőségét!
