Kalauz a magyarországi reneszánszhoz
2009. szeptember 29. 10:07 Szende László
Változások és hagyományok a 16-17. században
A 16. század elején megváltoztak a könyvhasználati szokások, ami együtt járt a könyvek átalakulásával: olyan kiadások jelentek meg, amelyek szövegtükre világos és követhető volt. A Jagelló-korban több miniátor működött, egyaránt ismerték a gótikus formavilágot és a reneszánsz ornamentikát. A nagy kódexek jelentős része a különböző pusztítások áldozata lett, a néhány – pl. a Bakócz-graduále, az Ulászló-graduále, a Zalka Antifonále - fennmaradt magas kvalitásról tanúskodik. Nagy népszerűségnek örvendtek a tabernákulumok, Itálián kívül csak a Kárpát-medencében bukkannak fel ilyen nagy számban. Tiszta, olasz formáikat mindvégig megőrizték.
Az építészeti emlékek számbavételénél a kutatók óhatatlanul a régészeti megfigyelésekre támaszkodnak, ám Mikó Árpád arra figyelmeztet, hogy egy-két szerény kőtöredékből vagy falkutatói megfigyelésből nem szabad az épület egészét érintő, túlságosan nagyívű következtetéseket levonni. Nincs könnyű a helyzetben a művészettörténész akkor sem, amikor a magyar síremlékeket akarja tanulmányozni, mert kevés megmaradt darabbal találkozhat. Mikó azonban számba vette az elemezésre érdemeseket, és tipológiai sort állított fel.
Az is nagyon fontos előrelépés, hogy az újabb kutatások fényében sokkal részletesebb képünk van a Jagelló-kor királyi és királynéi udvarairól. A Mohács utáni királyi udvarok története is érdekesen alakult, hiszen I. Ferdinánd elhagyta az országot, míg I. János mellett kiváló humanisták működtek. Szerencsére az utóbbi időben az ő udvarát is beható vizsgálat alá vonta a kutatás, így egyre több részletet sikerült napvilágra hozni. Ezek közé tartozik annak felismerése, hogy a gyulafehérvári székesegyházban található Hunyadi János tumbát János király parancsára Statileo János püspök állíttatta 1533-ban.
A kötet utolsó harmadában Mikó a három részre szakadt Magyarország reneszánsz művészetét taglalja. Ezzel a fejezettel válik teljessé az opus, mivel a szerző már a bevezető sorokban is utalt arra, hogy a reneszánsz bizonyos helyeken csak ekkor teljesedik ki igazán. A könyvből kiderül, hogy a korai 16. század nehezen tudott, (sőt igazán nem is akart) megszabadulni Mátyás király emlékétől. Már 1500 körül Néhai való jó Mátyás királyról címmel született ének a nagy uralkodóról, akinek alakját emlékérmek, és könyvek címlapjai is megőrizték. A korszakban a nemesek körében valóságos státuszszimbólumnak számított, hogy ki birtokolt több Mátyáshoz köthető kincset, és ugyanez a sors várt a Corvinákra is. Igaz az erdélyi fejedelmek hiába próbálkoztak, hogy visszaszerették az oszmánok által elrabolt kódexeket.
A főurak művészetpártolása is egyre hangsúlyosabb lett: Nádasdy Tamás például itáliai egyetemeken végezte tanulmányait, politikai pályáját még II. Lajos udvarában kezdte. Sárvári birtoka humanista udvarnak adott otthont, ott jelent meg többek között az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelű könyv. A másik jelentős mecénás, Perényi Péter szintén II. Lajos udvarából indult, és gátlástalan figura volt, ami nem akadályozta meg, hogy komoly építkezésekbe ne fogjon. A világi elit mellett a humanista főpapok sem kívántak lemaradni, Oláh Miklós például tudós humanistaként és politikusként is megállta a helyét. Kedvelte a kerteket, műpártolása fontos része a magyarországi művészet történetének. Bornemissza Pál esetében pedig valóságos műgyűjtési szenvedélyről beszélhetünk, a műtárgyakat végrendeletében részletesen fel is sorolta.
A nemzeti hagyomány iránti érdeklődést jól mutatja, hogy a kancellária értelmiségi munkatársai kísérletet tettek egy illusztrált, a magyar történelmet összefoglaló, illusztrált mű kiadására. Ez végül nem valósult meg, mindenesetre a Ferenczffy Lőrinc által megrendelt metszetek sokáig meghatározták a magyar királyok képi ábrázolását. Ha tehették, szívesen éltek a reneszánsz embléma – jelmondat és a képet magyarázó epigramma együttese - használatával. Lackner Kristóf, Sopron tudós polgármestere például szinte kizárólagos műfajává választotta az emblémát.
Praktikum hozta el az építészeti változásokat: a Magyar Királyság területén a török elleni védekezés határozta meg az építészeti irányzatokat. Az 1556-ban felállított udvari Haditanács megbízásából számos mester járt Magyarországon, sőt két jelentős teoretikus is megfordult. Az itt dolgozó szakemberek azonban a kastélyok kialakításában is komolyan részt vállaltak: a 16. század második felében egyre több helyen alkalmazták a pártázatot, illetve a loggiát. Erdélyben a kolozsvári építkezéseknél, leginkább az ablak- és ajtókeret faragásainál figyelhető meg aktivitás. A terület sajátos történetével magyarázható, hogy az utolsó reneszánsz kastélyt már az 1660-os nagy török pusztítás után építette Bethlen Miklós, aki az építészeti megoldásokban nagy hasznát vette a nyugat-európai peregrinációja során szerzett tapasztalatainak.
Az új művészeti irányzat a síremlékekre is rányomta a bélyegét. A régi típusok használatban maradtak, ugyanakkor új formák is előtérbe kerültek. A magyarországi miniatúrafestészetben ugyanakkor hanyatlás figyelhető meg, a magyar nyelvű kódexek díszítése nem különösebben igényes. Ez minden bizonnyal összefüggésbe hozható azzal a ténnyel, hogy a reprezentatív díszkódexek kora lejárt.
A szépen kialakított címereslevelek azonban továbbra is nagy népszerűségnek örvendtek, és ekkor az ötvöstárgyak reprezentációs szerepe is egyértelműen tetten érhető. Amikor például Pálffy Miklós 1598-ban visszafoglalta Győrt, Alsó-Ausztria rendjei egy díszserleget adományoztak neki, amelynek kiemelkedő kvalitását mind a mai napig megszemlélhetjük. Azt azonban nem lehet egyértelműen megítélni, hogy mekkora volt a hazai és a külföldi műremekek aránya, az erdélyi ötvösök azonban komoly intenzitással dolgoztak.
A példákat a végtelenségig sorolhatnánk, így Mikó Árpád könyve kiváló bizonyíték arra, hogy a művészeti korszakokat érdemes közérthető nyelven is bemutatni. A könyv persze hemzseg a szakkifejezésektől, de a köztük való eligazodást a kötet végén külön szószedet segíti. A szerző a részletek közül mindig csak a legfontosabbakat emelte ki, és egy igazi bédekkert adott az olvasó számára, amelynek szép, és kiváló minőségű illusztrációi még inkább élményszerűvé teszik az olvasottakat.
Mikó Árpád: A reneszánsz Magyarországon. Budapest, 2009. Corvina, 204 o. 4490 Ft. (Stílusok – Korszakok)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
