Kalauz a magyarországi reneszánszhoz
2009. szeptember 29. 10:07 Szende László
A tavalyi reneszánsz emlékév kapcsán kiállítások és kiadványok sora foglalkozott a korszakkal. Mikó Árpád művészettörténész a Corvina Kiadó Stílusok-Korszakok sorozatában arra vállalkozott, hogy a magyarországi reneszánsz alapvetéseit foglalja össze. A könyvben helyet kaptak a legújabb kutatási eredmények is.
Mathias Corvinus és az all’antica
Bár Mikó Árpád, a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményének vezetője, a reneszánsz egyik legavatottabb hazai szakértője, feladata mégsem volt egyszerű, mivel a magyarországi reneszánsz legfontosabb alapvetéseit kellett viszonylag rövid terjedelemben összefoglalni. A szerző így már a könyv elején is kiemeli, hogy míg a legtöbb külföldi művészettörténeti összefoglalás a magyarországi reneszánsz tárgyalását Hunyadi Mátyás halálával lezárja, a hazai kutatás a 16-17. századi emlékeket tartja a reneszánsz fő csúcspontjainak.
Mikó nem bonyolódik bele a reneszánsz fogalmának a tisztázásába, ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy maga a kifejezés viszonylag késői, 19. századi, és a korban ezt a szellemi irányzatot az all’antica – antik módra készült – terminológiával illették. A szerző kiemeli a művészeti örökség rendkívüli fontosságát, ugyanakkor figyelmeztet is, hogy ne ringassuk magunkat hiú ábrándokba, hiszen a Magyar Királyság művészeti színtere már a 15. században is Kelet-Közép-Európa, annak is egyre keletibbé váló fele volt, amelyet az oszmán hódítás két civilizáció határzónájává változtatott.
Magyarországot már 14-15. századi történelme predesztinálta, hogy kapcsolatba kerüljön az új irodalmi és művészeti mozgalmakkal. Az Anjou- és a Luxemburg-dinasztia bekapcsolták a Magyar Királyságot Európa vérkeringésébe, és Zsigmond uralkodása idején a különböző magyar udvarokban jól csengő itáliai művésznevekkel találkozunk, igaz kezük nyomát nem lehet tetten érni. Az intellektuális életben a humanizmus végig jelen volt, Budán Francesco Fielfo, Poggio Bracciolini is megfordultak, illetve 1444-ben bekövetkezett haláláig Budán élt Pier Paolo Vergerio is. Ők formálhatták Vitéz János műveltségét, aki nem sokkal később Hunyadi László és Mátyás nevelője lett.
Vitéz alakja pedig egyértelműen megkerülhetetlen, mivel az ő vezetése alatt alakult meg az új típusú műveltség első szellemi műhelye Budán, majd Esztergomban. A férfi nagyon fontos láncszem a magyarországi reneszánsz kialakulásának folyamatában, és komoly hírnévnek örvendett az itáliai humanisták körében is. Ő (nem pedig Mátyás) kezdeményezte a pozsonyi egyetem létrehozását, sajnos kegyvesztettsége után az intézmény gyors sorvadásnak indult. Szintén jelentős Janus Pannonius humanizmus jegyében fogant munkássága, azonban műpártolásáról szinte semmiféle információval nem rendelkezünk. Más, Itáliában tanult főpapok is fogékonyak voltak az all’antica művészeti stílusra, ahogy azt Vetési Albert veszprémi püspök Szent György-kápolnájának töredékei is egyértelműen bizonyítják.
A Mátyás király uralkodása alatti reneszánszt taglaló fejezetnek Mikó a Kultúra és hatalom: all’antica művészet Mátyás király udvarában címet adta. A választás oka egyértelmű: Mátyás homo novus-ként nem rendelkezhetett előkelő ősökkel, a reneszánsz pompát csupán azért kedvelte, mert politikai érdeke fűződött hozzá. Nevelője (Vitéz János) hatására ugyanakkor ez a fajta művészet divattá vált, és az Itáliában soha nem járt személyek is szert tettek ilyen jellegű művekre. A gazdag főpapi réteg igyekezete főként a díszkódexek megvásárlására/készíttetésére irányult, hiszen az építkezések sokkal komolyabb költségekkel jártak.
A korszak megértéséhez Mikó szerint elengedhetetlen a humanisták által írt szövegek tanulmányozása, hiszen ezekből derül fény többek közt Francesco Bandini dei Baroncelli szerepére, aki számos mester útját egyengette a budai palotába. Szintén így derül ki, hogy a király környezetében élő tudósok ekkor felfedezték Pannóniát: Felice Feliciano volt az első, aki lemásolta a római feliratokat, felvázolta a kőfaragványokat. A humanisták „természetesen” nagy hangsúlyt fektettek Mátyás király dicső származására. A lehetőséggel Mátyás fia is élt, és 1484-től Johannes Corvinus-nak neveztette magát.
A reprezentáció eszköztárával maga Mátyás is élt, ahogy azt az írott források – különösen Bonfini - és a régészeti leletek bizonyítják. Budai építkezései nem változtattak Zsigmond palotájának területén, ugyanakkor a belső kialakításában már az új divat, az all’antica tobzódott (már amennyire erre a töredékekből következtetni lehet.) Bár a források hiánya miatt az itt alkotó mesterek személyét nagyon nehéz rekonstruálni, kétség kívül a könyvtár tekinthető Mátyás művészet- és irodalompártolásának legtovább élő példájának. Nem véletlenül írt Naldo Naldi egy költeményt a fenséges könyvtár dicséretéről.
A könyvben Aragóniai Beatrix szerepe is megért egy alfejezetet, akivel szemben az írott kútfők is elfogultak voltak, mivel nem tudta biztosítani a Hunyadi-ház fennmaradását. Kétség kívül befolyásolta azonban férje művészet iránti érdeklődését, és bizonyos reprezentatív elemek felbukkanása is neki köszönhetőek. Bár arra a kérdésre nincs válasz, hogy Beatrix rendelkezett-e önálló könyvtárral, elsőrangú művészekkel vette körül magát, Pietro Bono a korszak egyik legnépszerűbb lantosa kifejezetten az ő kérésérére érkezett Budára.
A Jagelló-kor elején aztán II. Ulászló próbálta folytatni elődje művészetpártolását, azonban csekélyebb anyagi lehetőségekkel rendelkezett. Nincs olyan adat, amely arra utalna, hogy a Jagelló-sarj díszkódexet vásárolt volna, ráadásul nem tudta kifizetni a Mátyás által megrendelteket sem. Mindezek ellenére folytatta a budai és a nyéki építkezéseket, ez utóbbi tömbjét jelentősen kibővítette. Udvarában a hanyatlás jelei is megmutatkoztak, hiszen II. Ulászlót egyáltalán nem érdekelték az antik emlékek, így a budai római kőfaragvány-gyűjtemény ekkor szétszóródott.
Nem csüggedt viszont Mátyás özvegye, Aragóniai Beatrix, akinek személyéhez nagyon komoly építkezések, művészeti törekvések köthetők. Férje halála után a királyné Esztergomban rendezkedett be, udvara az all’antica műpártolás központja lett. Mikó véleménye szerint ekkor készülhettek a vár régi lakótornyában azok a reneszánsz freskók is, amelyekből a négy erény képe maradt eredeti helyén az utókorra. Az olaszokkal zsúfolt udvar így valódi alternatívát jelentett az egyre unalmasabbá váló Budával szemben.
A Jagelló-korban a Magyar Királyság mindezek ellenére a reneszánsz exportőre lett: Lengyelországba Buda és Esztergom közvetítésével jutottak el az impulzusok, ebben megkerülhetetlen szerepe volt Zsigmond lenyel hercegnek, II. Ulászló öccsének, aki 1499 és 1505 között kisebb-nagyobb megszakításokkal Magyarországon élt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
