Cigányság a Bach-korszakban
2009. szeptember 3. 12:47 Halász Imre
A 19. század közepén kezdett kettéválni a cigányság további útja: az egyik a továbbra is a vándoréletet folytatóké, a másik pedig a települések közelében vagy éppen a települések szélén már letelepedett cigányoké - derül ki a korszak töredékes forrásaiból.
Összeírások, felmérések, statisztikák
A polgári közigazgatás bevezetésével átalakult a közigazgatás statisztikai adatgyűjtő rendszere is, az 1850 utáni centralizáció egy egységes adatgyűjtési módszert alkalmazott, s megszűntek, legalábbis a Bach-korszakban a megyei adatgyűjtések. Így a feudális korszak összeírásainak megyei adatbőségével ezután már nem számolhatunk. Ugyanakkor egyre több az országos felmérés, összeírás, főleg az 1850-et követő években. A kormányzat ugyanis a Gesamtreich teóriája alapján egy egységes képet akart tudni arról, hogy mi van a birodalomban, vagyis „ mit kell igazgatni". Így mindenképpen szükségessé vált egy népszámlálás az Osztrák Birodalom valamennyi országában, ahol a legutolsó népszámlálást 1846-ban tartották.
Az 1850. évi népszámlálás az utolsó a „feudális-katonai jellegű népösszeírások" sorában, míg az 1857. évi már az első tagja a modern, elsősorban demográfiai szempontokat szem előtt tartó népszámlálásnak. Az adatfelvételnél a nemzetiségek felsorolásánál megtaláljuk a „Zigeuner"-ek adatait is, addig az 1857. évi népszámlálás nemzetiség szerinti megoszlást már nem tüntet fel. A Bach-korszak első népszámlálását a magyar népesség alulszámlálása miatt a magyar statisztikai szakirodalom szinte a kezdetektől jogos kritikával illeti.
A cigányságról a Magyar Koronaország 1850 után kialakított öt közigazgatási kerülete, a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, a Katonai Határőrvidék, Erdély, valamint Horvát- és Szlavónország esetében az első - az előbbiek szerint - megközelítően pontos adatunk az 1850. évi népszámlálás alapján van. 15 nemzetiséget sorol fel a statisztika, amely kiegészül még egy egyéb kategóriával is, melybe -értelemszerűen - a 15 nevesített kategóriába nem sorolhatók kerültek kimutatásra. Tekintsünk el attól, hogy akár a zsidókat, akár a cigányokat miért a nemzetiségek között mutatták ki, fogadjuk el a források struktúráját és adatbázisát.
Az Osztrák Birodalom itt feltüntetett koronaországaiban 1850-ben összesen 140 092 cigányt írtak össze, ez a népesség 10%-a volt. Az 1850. évi adatfelvétellel a jogi népesség nemzetiség szerinti összesítését, valamint a jelenlévő népesség nemzetiség szerinti összesítését kapjuk meg. Az 1857. év adatok a honos népesség nemzetiség szerinti adatait közli, mely - miután adatfelvétel nem volt - számításokon alapulnak...
A magyar helyzet azonban sajátos: a szabadságharc utáni évtizedben is ugyanaz a tendencia érvényesült a mindenkori kormányszervek részéről, mint a 19. század első felében, hogy a cigányokkal kapcsolatos kérdések megmaradtak a rendészeti igazgatás s minden bizonnyal a jogszolgáltatás szintjén. A reformkori sajtónak köszönhetően azonban a társadalmi érdeklődés továbbra is megmaradt. A reformkori sajtóban, mindenekelőtt a tudományos irodalomban jelentős volt azok tábora, kik a cigánykérdést humánusan kívánták rendezni.
A 19. század közepén már kezd ketté válni a cigányság további útja. Az egyik út a továbbra is a vándoréletet folytatóké, a másik út pedig a települések közelében vagy éppen a települések szélén már letelepedett cigányoké. A közigazgatás is így tartja ekkor számon őket, annak egy 1854-ben készült szombathelyi összeírás a bizonyítéka. A Vas Megyei Levéltár Bach-korszaki anyagában eddig mindössze ezt az egy összeírást sikerült fellelni.
Vas Megye cs. kir. Főnökének (Főbiztosának) iratanyaga a második világháborúban pótolhatatlan károkat szenvedett, a töredékes anyagban nem sikerült cigányokkal kapcsolatos iratokat fellelni, de még az 1850. évi népszámlálás anyagát sem. Így ez a mindössze két oldalas „anyag" egy adatfelvétel és az ebből készített, az alapfelvételt nem mindenben fedő kimutatás maradt fenn Szombathely Város Tanácsának irataiban.
Az összeírás elrendelésének okát nem ismerjük, dátuma 1854. március 12. A „Kimutatása Szombathelyi kerületben szombathelyi községben lakó Czigányoknak" fejlécű táblázat két cigány csoportot feltételezett, az egyik a „községi kapcsolatban élő Czigányok" csoportja, tehát akik már letelepedtek, s a község - ezúttal mezőváros - közigazgatási határán belül, feltehetőleg a település szélén, valamilyen - bármily szegényes ingatlannal - rendelkeztek, de nem putriban lakó cigányok voltak, s rendszeres kapcsolatban voltak a mezővárossal. Ez azt is jelentette, hogy valamilyen szinten bekapcsolódtak a település munkamegosztásába. Emellett feltételezték a „községi kapcsolatban kívüli élő Czigányok" [sic!] csoportját, ezzel a kifejezéssel a vándorcigányokat jelölte a korabeli közigazgatás. Nem kizárt, hogy több esetben a település környékén, a püspöki mezőváros erdejében, telkén táboroztak vándorcigányok, s erre utal a kimutatás ezen fejléce, de ilyenek ezen összeírás idején nem tartózkodtak Szombathely közigazgatási területén, vagy a közigazgatás nem vett róluk tudomást. Tehát az előbbi csoport kérdőpontjait megismételve üresen maradtak a községi kapcsolaton kívüli cigányok rubrikái.
A négyezres lélekszámot meghaladó Szombathelyen összesen négy családot és két egyedülállót talált az összeírás készítője. Az alapfelvétel egy oldala ennél többet is elárul a hat családról, ám nem következetesen teljes az adatfelvétel. Ez a kimutatás 1854. március 18-án került a város tanácsa elé. Utóéletéről nem találtunk forrást.
Az összeírásban háromszor fordul elő a Kányási név, egyszer a Hodosi, ám neki a felesége Kányási (Anna), tehát ugyanolyan eséllyel feltételezhető a névazonosság, mint a rokoni kapcsolat. Egy névtannal foglalkozó nyelvész bizonyára többet is ki tudna hozni ebből a kimutatásból, mi mindössze érdekességként jegyezzük meg, utalva a 19. századi névadási szokásaikra, hogy két asszony neve Erzse, kettő pedig Anna, a családfők közül két János, valamint egy-egy József és Mihály, míg az egyedülálló néma napszámos neve György. A fiúgyermekeknél a Sándor és a Károly kétszer, az Antal, a János, és a Ferdinánd egyszer-egyszer szerepel. A lánygyermekeknél - ahogy az asszonyoknál - már az akkor használatos névformát találjuk: Liza, Anna, Rozi, Lina, Bábi, Teri, ahogy a koldulásból élő egyedülálló nő is Mári.
A minden bizonnyal romulgók foglalkozását tekintve négy családfőnél jelölték meg, hogy muzsikusok, kettőnél azt is, hogy kovácsok. Kányási Józsefnél úgy, hogy „néha kovács". Feltételezhetjük, hogy ezt az ipart akkor űzte, amikor a jelentős számú borkimérés és a szintén szép számú vendéglő nem foglalkoztatta muzsikusként a cigányokat. Ezt a két hagyományosan cigány mesterséget űzték, tehát fémműves mesterséget űző melegkovácsok voltak, patkoltak, szegeket készítettek, ugyanakkor elvállaltak un. hidegkovács munkákat, tehát foltozó munkákat is. Hagyományos cigány fogalakozás még a lókereskedő, lókupec, de ezt a kereseti módot nem említi szegényes adatbázisunk a jelentős kereskedelmi központnak számító Szombathelyen.
A város tanácsához havonta benyújtásra került a szankciókkal együtt, pontosan vezetett kihágási jegyzőkönyv. Ebben a Szombathelyen 1854-ben összeírt cigányok egyszer sem fordulnak elő, tehát - eddigi ismereteink szerint - jogellenes cselekedetükről nem tudunk, az elenyésző számú cigány család tehát békésen élhette a muzsikus és kovács cigányok mindennapjait Vas megye székhelyén.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
