Cigányság a Bach-korszakban
2009. szeptember 3. 12:47 Halász Imre
Feljegyzés a cigányok életéről
A cigányok életmódjára a Bach-korszakból kevés és szórványos adatot ismerünk. Talán a legtömörebben Ács Gedeon 1856-ban készült feljegyzése szolgáltathat számunkra adatokat. Ács itt korábbi megfigyeléseit vetette papírra, egy-két olyan motívummal, melyről ő is beismeri, hogy feltételezés. Például a gyereklopásról szóló mondatban korrektül „ ha a hagyomány igaz" bevezetés szerepel, tehát nem veszi ténynek a hallott, esetleg olvasott történeteket, de mindenképpen megemlíti, miután ez így él a köztudatban.
A cigányságról írott sorai azonban jó összefoglalása, jellemzése a korszakban kialakult képnek, annak a képnek, mely a 19. század ötvenes éveiben élt a cigányokról. Ács Gedeon másfélszáz évvel ezelőtt papírra vetett szavaival, jellegzetesen 19. századi stílusával szinte visszarepíti az olvasót a szabadságharc utáni évtized világába. Jóllehet följegyzését alföldi - mindenekelőtt kecskeméti, debreceni - ismeretei ihlették, ám nem lehet kétségünk afelől, hogy ha az itt közölt leírásnak ha nem is valamennyi, de jó néhány vonása igaz lehet a Dunántúlon élő cigányokra is. Most pedig adjuk át a szót a kortársnak:
„Nekem úgy tetszett-, mintha közttök két különböző fajt vennék észre. Egyiknek vastag fekete kondor haja, husos orra, pittyedt ajaka fekete, s a koponya alkotása négeres, másik olajbarna, fekete, de vékonyabb, s kevésbé kondor hajjal vékonyabb horgas orral, finomabb ajakkal, s ezek inkább hasonlítanak az indiánokhoz. Különös azonban, hogy -tudtommal legalább - nincs közöttük hagyomány indiai eredetről, de magokat szeretik Fáraó népének mondani. - Testök hajlékony, s könnyen mozgó és rugalmas. Rendesen restek ugyan, de ha veszély vagy egyéb rendkívüli ok ingerli őket, rendkívüli gyorsaságra is képesek. A megugratott cigányt lóháton is bajos utolérni, még síkon is; ott pedig, hol könnyebb menekülni, ritka ember mérkőzhetik gyors ügyességre a cigánnyal. Dacára rossz életmódjuknak, egészségök erős. Hideget, meleget inkább kiállnak, mint más fajok. Asszonyaik köztt míg igen ifjak sok feltűnően szép, de mikép gyorsan fejlenek s tizenkét éves, sőt néha ifjabb korukban is férjhez mehetők, úgy hamar is hervadnak s 24 éven fölül rendesen igen rútak. Mellök iszonyú nagyságú s lefittyenő. A férfiak köztt láttam roppant erejűket s hatalmas birkózókat és a gyermekek pár fillérért félmérföldnyire is képesek versenyt futni a kocsikkal. - Mi eledelt illet, a cigány nem igen válogat, s varjúként pusztítja a természetes halállal kimúlt állatok húsát is, és a tisztátalan állatok közt különbséget nem tesz, sőt alig van állat, melyet meg nem enne. A malacocska azonban tán legkedvesebb falatja s a sárkedvelő epicuri állatból rendesen láthatni néhány nagyreményű növendéket a sátraik körül. Hogy a baromfit sem vetik meg, mindenki észrevehette, ha lakhelyéhez közel vándor cigánybanda ütötte fel sátorát. Közttök s a hizott lúd köztt tagadhatatlan sympathia létezik [...] A magyar cigányok legnagyobb része a faluk végén lakik, igen szegényes házakban, kunyhókban, gyakrabban putrikban. [A magyar paraszt tréfásan szokta kérdezni: „ Mi végre teremtette Isten a cigányt?" s a másik felel: a falu végére] - Az oláhok között lakó vándorol és sátrait magával hordja. Ha valamelly falu végén tábort ütnek, lovakat cserélni, kanalat, fateknőt, lakatokat árulni, vas edényeket kiigazítani szoktak. Nejeik pedig jóslanak a könnyen hívő népnek, míg a purdék hin-tóra lesnek az országút mellett, s ha úri fogatot vesznek észre, mérföldnyire kísérik azt, hányva a cigánykereket mindaddig, míg a közéjök dobott pénz felszedésére gombolyagba nem hempelyednek. A vidékről illyenkor minden vigyázat dacára is számtalan malac, liba, vetemény, sőt eb és macska is tűnik el, sőt hajdan, ha a hagyomány igaz, gyermekeket is loptak. - Kecskeméten - mint több más magyar városban is - a cigányok egy elkülönített városban laknak, mellynek neve Cigányváros; mell saját cigánybírót választ, ki azonban alatta van a város főbírájának [.]
[...] Foglalkozása a cigánynak nem sokféle. Lócsiszár, félig tolvaj, félig kupec. Eladó lovát mennyre-földre dicséri, s az „ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes". Azt futtatásra ajánlja s ollyankor annak fülébe tűzes taplót tesz, vagy egyéb fortélyt használ. A vándor csapatok erdőkben tanyáznak, fateknőket, s kanalakat faragva. Faluk végén kovács műhelyeket ütnek föl. A rendes lakos cigány nemcsak Vulcan fia, de egyszersmind Apollóé is, és ő a helység zenésze s közttök elég van, kit bátran lehet virtuosonak mondani. - A zsellér cigányt egykori földes uraink és a helységek elöljárósága leginkább levélhordásra használták, egyéb közmunkára nem szorítván őket, annyival inkább, mert nemcsak ők magok restek, de bohó tréfáikkal másokat is visszatartottak a dolgozástól. Cigány nem szeret földművessé lenni, s magyar példaszó: „nem kedveli, mint cigány a szántást". Tudós cigányt sohasem láttam, de atyámmal együtt tanult theológiát egy nagyreményű cigány ifjú Debrecenbe s dicséretesen végezvén a legfelsőbb cursust is [...]
[...] A cigányt a magyar igen gyávának tartja, de alighanem csalódik. Igaz, hogy a magyar egész csapat cigányt megfuttathat gyakran, mert a bandát lelkiismerete sok aprósággal vádolja, s nem örömest kerülne bíróság elé. Azonban igaz az is, hogy a cigány miután több csínt tett, mint hogy szabadon járhatna becsületes kereset színe alatt, belőle igen bátor s vállalkozó zsivány válik. Ha katonává sorozzák be, a cigány, gyűlölvén a rabéletet, rendszerint megszökik s miután párszor elvesszőzték, kötélre jut [...]
[...] Úgy veszem észre több jelből, hogy Borrow, bár úgy beszél, mintha látta volna a Magyarországi cigányokat, azokról csak német írók után tud valamit. Hogy olly nyomorultak lennének, mint Borrow állítja, soha sem tapasztaltam, sőt Debrecenben, Kecskeméten s egyebütt, nemcsak tisztességesen, de uriasan öltözött cigányokat is ismertem. Debrecenben a cigány bál tanulókoromban a legelegánsabb volt, s Botka Károllyal, Martinoviccsal úgy bántak mindenütt, hogy hasonlóra példát Borrow Angliában és Spa-nyolországban nem tapasztalt soha. Ismertem földműves cigányt, kinek öltözete, háza, bútorai egészen ollyanok voltak, mint a magyarokéi s én magam láttam elég vándorló oláh cigányt finom magyar mentében, ökölnyi ezüst gombokkal. Hogy Borrow Magyarországot nem ismerte, mutatja világosan az, hogy általános rendőrségi felügyeletről mesél, a paraszt reszkető alázatosságáról stb. [...]"
Ács Gedeon írásában - ha ki nem mondottan is - de megjelenik a cigányságnak a 19. századtól ismert kettéválási folyamata, ugyanaz, amit sikerült a szombathelyi összeírás esetében is dokumentálni, és ami a 20. században fog - az egyes régiók és a településszerkezet függvényében eltérő módon - kiteljesedni. Az egyik vonulatot itt is a továbbra is kóborló életet élő vándorcigányok képezik, akik saját belső törvényeik szerint élnek, hagyományos életmódjuk, szokásaik miatt szinte mindennapos összeütközésük a helyi lakossággal, melyeket a rendészeti igazgatás és a jogszolgáltatás szervezetei kezeltek -már ha tudtak. A másik vonulat a letelepedett, az egyes települések társadalmába sikeres, vagy sikertelen beilleszkedési kísérletet folytató cigányok története. Későbbi sikeres és sikertelen kísérleteikről jelen kötet is szolgál számos egyedi példával.
A részletes esetleírás a tanulmány eredeti megjelenési helyén olvasható: Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Felelős szerkesztő: Márfi Attila. Palatia Nyomda, Pécs. 2009. 311 o.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
