Levéltári kánon és történetírói tapasztalat

2009. július 14. 13:48 Gyáni Gábor

A hagyomány mindenek felett

Napjainkban is zajlik a közgyűjtemények, mindenekelőtt a múzeumok fogalmi újraértékelése. Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a levéltárral kapcsolatban szintén napirendre került újabban egy sor olyan elgondolás, amely más színben tünteti fel az archívumot ahhoz képest, amilyennek valamikori létrehozói szánták. A valamikori magán- vagy félmagán akta lerakat állami (köz)gyűjteménnyé, levéltárrá alakítása azt volt hivatva megoldani, hogy elkülönüljön egymástól a politikai élet (mindig is az írásbeliséggel összefonódott) aktuális gyakorlata és az immár halott múlt tudományos búvárlása. Az enyészettől ily módon megmenteni kívánt múlt, amely az archívum megteremtésével a történészek adatgyűjtési mániáinak a célpontja lett, ezzel kikerült az aktualitások világából.

Ez a logika rejlik az irattár és a levéltár fogalmi szétválasztása, valamint a gyakorlati politikai célokat szolgáló aktagyártás- és őrzés archiválissá minősítése mögött is. A „mikor kerüljön végre levéltárba az irat?”, továbbá a „mikortól nyílhat meg visszamenőlegesen a levéltár a kutatói kíváncsiság előtt?” dilemmája utal e logika változatlan érvényességére. Amikor a közvélemény (helyesebben a kutatók közvéleménye) például siettetné az iratok levéltárba kerülésének folyamatát, azt szorgalmazva, hogy ne száz év (ahogyan sok helyen mostanáig ehhez az időtartamhoz kötik a kutathatóság időbeli határát a statisztikai, a népszámlálási személyi adatok esetében), vagy ne harminc esztendő (mint ahogy nálunk manapság ez az iratok általános hozzáférhetőségi időhatára), hanem lehetőleg már a keletkezésük után nem sokkal megismerhetőkké váljanak a hivatali (állami) működés írott dokumentumai, a politika és a tudomány korábban lezártnak tekintett szétválasztását kérdőjelezik meg, ezt a gyakorlatot rúgják fel.

A témába vágó minden ilyesféle szabályozás a politika (az országgyűlés, a minisztériumok) hatáskörébe tartozik, tehát tudománypolitikai ügy, helyesebben: a kollektív memória politikai igazgatása. Az előbb jelzett és olykor nyíltan is megfogalmazott igények felől tekintve azonban minden ilyen lépés a politika (a köz dolgainak) tudomány általi bekebelezésére irányul, amit akár a tudomány politikájának is nevezhetünk (elkülönítve ily módon a tudománypolitikától).

Ez a kontextus, általános konstelláció szabja meg manapság is a levéltár és használóinak (az utóbbiak zömét a hivatásos kutatók, kisebb részét az egyszerű érdeklődő alkotják) kapcsolatát. A most röviden felvillantott probléma a titkosszolgálati állami szervezetek aktamonopóliumának a levéltárosítása (magyarán: a kutatás számára történő hozzáférhetővé tétele) kapcsán, vagyis egy olyan ügyben jelentkezik ugyancsak kiélezett formában, ahol nemrég fejezte be tevékenységét az ún. Kenedi-bizottság, melynek jelentéséről napjainkban is folyik az egyezkedés (valójában a huzavona). Ami nem csoda, hiszen nem csupán e bizottság munkájának közvetlen tárgya, a belügyi szervek titkos ügyiratkezelése, hanem a bizottsági jelentés maga is a nyilvános/titkos tudás határmezsgyéjén helyezkedik el. Nyilvánvaló, hogy az előbb jelzett igények és törekvések a magán- és közérdek, a politika- és tudomány közötti, „hagyományos”-nak nevezhető distinkciók felülvizsgálatára irányulnak, azok újraértelmezését készítik (készítenék) elő gyakorlati eszközök latba vetésével.

Léteznek azonban másmilyen kontextusok is, amelyek látszólag messze esnek az előbbiekben taglalt, az egyes kutatói körök vagy a tágabb társadalmi közvélemény szemében központi jelentőségűnek tartott ügyektől (lásd az ügynök akták hozzáférhetősége körüli folytonos hercehurcát); holott nem kevésbé életbevágóak.

A dolgok közepébe vágva hadd idézzek egy, a kérdést illető dekonstrukciós álláspontot, amely jól érzékelteti az olvasóval, hogy mi az igazi probléma. „Vajon nevezhetünk-e kutatásnak egy olyan tanulmányt, amely egyszerűen átvesz egy adott osztályozást, a fondok állami archívumokban felállított határaihoz tartja magát, minek következtében saját tárgyát sem képes kijelölni? Még egy központosított államban sem mindig a nemzeti archívum az a mágnes, amely minden szétszóródott darabkát magához vonz. Az archívum hiányai cáfolják a történeti teljesség képzetét - így az archívum elbizonytalanítja a történelmet”. A levéltár nem csupán hiányzó tartalmával hat a történészre elbizonytalanítóan, de azzal is, hogy „az egyes aktákban található elbeszélések […] csak egy részletét képezik annak, amit az archívum szerkezetileg archivál: nem történeteket, hanem az államigazgatás logisztikáját [rekonstruálja segítségükkel a történész], amelyet az akták hoznak működésbe”.

Mindebből következően a levéltár nem egyszerűen a múltbeli valóság tükre, hanem egyfajta valóság megjelenítése... másként fogalmazva, a levéltár a tudás ama tárháza (tudásbeli letéteményese), amely „a valóság osztályozásának egy funkciója” és ez az osztályozási rendszer az, ami a múlt valamikori valóságáról tájékoztat bennünket. A levéltár ez okból egy bizonyos „nyelven”, a levéltári iratok rendszerébe kódolt szerkezet, magyarán: egy meghatározott nézőpont jegyében utal a történelmi múltra. Úgy jött létre a múlt tudásbeli közvetítésének ez a sajátos formája, hogy a levéltár - máig mérvadónak tekintve egy 1841-es francia belügyminiszteri rendelkezést - a proveniencia elvét tette magáévá, tehát a származás elvét abszolutizáló osztályozást állandósította mint feltétlen archivális kánont (egyedül az irattermelő szervezetek szerinti rendben téve ezáltal hozzáférhetővé a múlt írott nyomait).

A szétszórt források ezen előre és ily módon rendezett, rendszerezett együttese egyszerre jelent lehetőséget és bizonyul abroncsnak a történeti kutatás számára. Lehetőség, hiszen az archívum kétségkívül biztos alapját jelenti a múlt forrásszerű megragadásának, a tapasztalati tudomány eszközeivel történő megismerésnek, annak hogy a valamikori valóság koherens képét megbízható dokumentumok révén ragadhassuk meg (ekként rekonstruálhasuk). Éppúgy abroncs is persze a levéltár, hiszen a történész a tőle függetlenül előállt helyzet adottságait magától értetődőnek tekintve kénytelen ellátni a munkáját. Az irattermelő szervek rendjéhez igazított levéltári osztályozás helyezi előtérbe a gyűjteményképzés tematikai fontosságát, mely elvet abszolutizálja, és akkor érvényesíti csupán az iratok szeriális egymásutániságának a rendezőelvét, amikor mondhatni már elkerülhetetlen; megtartja tehát az adott tárgyi - bürokratikus - iratképző egységen belüli keletkezés rendjét, amit az iktatási sorrend diktál számára.

A levéltár, vonhatjuk le következtetésként, nem „a múlt a maga valóságában”, helyesebben nem valamiféle biztos lelőhelye a múltról tudósító információknak. Így nem tartható tovább az a szilárdnak tetsző levéltártudományi, egyúttal történetírói dogma, miszerint a levéltár testesíti meg a tudás múltra vonatkozó közvetlen referencialitását. E felfogás értelmében tartják a levéltári iratot elsődleges történeti forrásnak. A levéltár - a kijelentés nyilván sokakban (levéltárosokban és történészekben) kelt majd ellenérzést, és vált ki ellenkezést - valójában nem egyéb azonban, mint a múlt valóságának az egyik lehetséges értelmét (vagy inkább értelmezését) megalapozó tanúságtétel, mely interpretáció a történeti nyomok sajátos (de nem az egyedül lehetséges) levéltári rendjében jut kifejeződésre.

1. A hagyomány mindenek felett
2. Kronológiai illúzióktól mentesen
3. Eretnek igények