Szkíta kincsek Budapesten
2009. március 24. 10:42
Szkíták-hunok-magyarok
A középkori történetírók Szkítiát nehezen megfogható, mitikus területnek tartották. Az onnan érkező népek általában mindig veszélyesek, és komoly problémák forrásaivá váltak. A kútfők szkítának neveztek minden nomád népet, így a bizánci forrásokban így hívták a hunokat, onogurokat, avarokat, kazárokat, bolgárokat, alánokat, besenyőket, úzokat, kunokat etc. Néhány bizánci forrásban a magyarok is ezt a nevet kapták. Később ez az életmódjukra utaló, archaizáló elnevezés eljutott más forrásokba is. Ezt a sztereotípiát őrizte meg Freisingi Ottó, aki 1147-ben járt a Magyar Királyság területén. Beszámolója szerint az országot természetföldrajzi adottságai miatt Isten paradicsomának lehetne tekinteni, azonban a terület sokat szenvedett a barbárok betöréseitől. Színhelye lett a démonoktól és parázna lotyóktól származó hunok fosztogatásának, majd a nyers húst evő avarok taposták földjét, végül pedig a Szkítiából jött magyarok bitorolják. Freingi szerint azonban ezek sem különbek elődjeiknél, iszonyatosan barbárok, szinte az emberiség szörnyetegeinek lehet tekinteni őket.
A magyar történetírókat is élénken foglalkoztatta Szkítia. A 14. századi krónikakompozíció kétfajta Szkítia képet őrzött meg. Az egyik szerint a terület Európában fekszik, és kelet felé terjed; egyik oldalról az Északi-tenger, a másikról pedig a Rif-hegyek zárják körül, kelet felé Ázsia, nyugat felé az Etül folyó, vagyis a Don a határa. A benne honos népek a semmittevés rabjai, a hiúságok bolondjai, pöffeszkedő természetűek, mindenük a szerelmeskedés, szeretik a rablást, s általában inkább sötét, mint fehér bőrűek. Dél és a Don folyam folyása között egy áthatolhatatlan pusztaság van, ahol is ama övezet szélsőséges éghajlata folytán különböző fajta kígyók, disznó nagyságú békák, baziliszkusz és más mérgező állatok, továbbá tigrisek és egyszarvúak tenyésznek. A krónika ugyanakkor homlokegyenest másfajta képet is megrajzolt, mely szerint Szkítia földje termékeny, ligetek, erdők, növények ékesítik, s bámulatosan bőséges és gazdag különféle vadállatokban.
Az első, rettenetes Szkítia még az ún. Ősgeszta hagyományait őrizte meg, amely valamikor a 11. században keletkezhetett, és írója számára a kereszténnyé válás jelentette a magyarság legfőbb problémáját. Éppen ezért nem fordított nagy hangsúlyt a magyarok őstörténetére, mivel a pogány magyarság bűnös, szinte szégyellni való volt. Művéhez minden bizonnyal felhasználta az Exordia Scythica (Szkíták eredete) című, 7. századi kivonatot, illetve a 915-ben meghalt prümi apát, Regino munkáját.
Teljesen máshogy közelítette meg Szkítiát és a szkítákat Anonymus, III. Béla király jegyzője, aki A magyarok cselekedetei című művében magyar őstörténetet akart írni, a magyarokat a szkítákkal azonosította. Felmagasztalta az elődnek tartott szkítákat: szeretik a szabadságot, függetlenek, bölcsek, szelídek, kemények a harcban, gyorsan lovagolnak. Szinte a semmiből épített mozgalmas világot. Támaszkodhatott ugyan a szájhagyományra, az igricek és a „csacsogó” parasztok énekeire, de ezeket az informátorokat a névtelen jegyző megvetette. (Más kérdés, hogy mondáikat felhasználta.) Külföldi tanulmányai során számos korabeli történeti művel megismerkedhetett, így például a már említett Exordia Scythica-val, a Nagy Sándor-regénnyel, Dares Phrygius Trója-regényével.
Anonymus Szkítiát Dentümogyer névvel illette. Ez a fogalom csak nála szerepel, egyértelműen nem lehet meghatározni, első tagjában talán folyónév (Don), míg a másodikban a magyar népnév olvasható ki. Szkítia földje hatalmas, a Kárpátoktól keletre terült el, egészen a Fekete-tengerig. Legszélén a Don nevű folyó, kiterjedt mocsarak övezik, és a cobolyok olyan nagy számban élnek ott, hogy nemcsak az előkelők és az egyszerű emberek, hanem még a gulyások, kanászok, juhászok is prémjével díszítik ruházatukat. A föld bővelkedik aranyban és ezüstben, folyói drágakövekben és gyöngyökben. Szkítia első királya Jáfet fia Magóg volt, népét Magóg király után nevezték magyarnak. Ettől a királytól származott a nevezetes és hatalmas uralkodó, Attila, aki 451-ben Szkítia földjéről erőd haddal indult el Pannónia földjére.
Anonymus szerint a szkíták népe nagyon bölcs és szelíd volt, földet nem műveltek és szinte soha nem vétkeztek egymás ellen. Nem voltak házaik, hanem csak nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet fogyasztottak, és bőségesen rendelkeztek fűszerekkel. Nem loptak, nem paráználkodtak, mivel kinek-kinek megvolt a maga asszonya. A szkítákat senki sem győzte le, diadalt arattak a perzsák és Nagy Sándor felett is. Harcmodoruk félelmetes volt, lóháton harcoltak, fejükön sisakot viseltek, az íj és a nyíl használatában felülmúlták a világ minden népét.
Kézai Simon, IV. László király udvari papja szintén komoly figyelmet szentelt Szkítiának. Ő volt az, aki a magyarokat a hunokkal azonosította, és megörökítette a csodaszarvas-mondát. A hunok számára Meótisz mocsarai nem biztosítottak elegendő táplálékot, ezért inkább Szkítiába költöztek. Mivel 108 nemzetség volt, ezért Szkítiát 108 tartományra osztották fel. Kézai tud szkíta törvényről is, mely szerint ha valaki nem jelent meg a katonai behívásra, akkor fölkoncolták, vagy törvényen kívül helyezték, vagy szolgaságra vetették. A honfoglaló magyarokat Kézai úgy mutatta be, mint akik visszatértek Pannóniába.
Az Árpád-kori történetírók által megfogalmazott Szkítia-hagyomány a későbbiekben sem változott, sőt bizonyos szegmenseit sokkal részletesebben kidolgozták. Időnként még aktuálpolitikai felhangot is kapott. Thuróczy Jánosnál például a szkíta nagyhatalom Mátyás birodalmának elő-, illetve tükörképeként jelent meg, és a vidék rengeteg népnek – párthusoknak, baktriaiaknak, amazonoknak, gótoknak, hunoknak, alánoknak, vandáloknak, sőt állítólag még a törököknek is – volt a szülőhelye.
További információ a kiállítás oldalán
Felhasznált irodalom:
Fodor István: Életföldrajz és nomád vándorlások. In: Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére. Szerk. Ujváry Zoltán.) Nagykőrös–Debrecen 2007. 7-13.;
Kemenczei Tibor: A középső vaskor: a szkíták a Tisza-vidéken. In: Magyar régészet az ezredfordulón. Főszerk.: Visy Zsolt. Budapest, 2003. 179-183.;
Kristó Gyula: Magyar historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon. Budapest, 2002.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
