Kannibalizmusból nőtt ki a modern orvostudomány

2009. február 4. 09:33 Spiegel Online

Az egyik népszerű recept szerint a húst kisebb darabokra vagy szeletekre kellett vágni, majd mirhával és aloéval bekenni, illetve borpárlatokban érlelni. Végül száraz és árnyékos helyen kellett kiszárítani: a végeredmény pedig meggyőző volt, hiszen egy nagyon jó ízű füstölt húst kaptak. Ez az ételkülönlegesség Johann Schröder német gyógyszerész könyvéből származik, aki mindehhez hozzáfűzte: a leginkább ideálisnak az erőszakos halált halt fiatalemberek húsa számított, akik maradványait legalább egy napon át kellett szabad levegőn szellőztetni.

A 16-17. században ez persze nem számított különlegességnek: a korban több olyan recept is íródott, amelyek az emberhús gyógyászati hatását emelték ki. Richard Sugg, a Durhami Egyetem orvostörténésze szerint néhány hulladarab illetve némi embervér évszázadokon át minden patikában megtalálható volt. Sugg szerint a kannibalizmus e formája a 18. századig teljesen legális és elfogadott dolog volt mind Európában, mind az Újvilágban.

A kutató szerint nagyon sok olyan írott forrással rendelkezünk e gyakorlatról. Tény, a rómaiak a gladiátorok vérét az epilepszia ellen ajánlották, a gyakorlat később eltűnni látszott. A szokás a reneszánsz korában jelent meg újra, amikor a test felfedezésével párhuzamosan az emberi hulla fontos szerepet töltött be a gyógyításban. Ekkor jelentek meg az őrölt múmiák is, amelyeket Sugg szerint egyfajta életelixírként árultak. A 17. század elején a gyógyítók figyelme a kivégzettek, tolvajok és egyes esetekben még a leprások felé is fordult, akiknek holtteste kivételes gyógyító értéket képviselt.

Az emberevés gyógyító hatásáról Paracelsus is értekezett, hatására a társadalom legszélesebb rétegeiben vált népszerűvé ezen medicina használata. Az efféle "embertelen orvostudomány" II. Károly alatt érte el fénykorát, aki egy esetben 6000 fontot fizetett az emberi agy elkészítésének receptjéért. Az ebből kinyert párlat az orvostudományba „királycsepp” néven került be.

Tudósok, nemesek, de még az átlagemberek is a halál gyógyító erejére esküdtek. Beth Conklin amerikai antropológus szerint a 19. századi források beszámolnak arról, hogy egyes esetekben az epilepsziásokat elvitték a kivégzésekre, ahol poharukkal a kezükben várták, hogy ihassanak a halott véréből. Dokumentált eset, hogy szerzetesek egyfajta dzsemet főztek az emberi vérből a kolostorokban. Az eredmény nem volt mindig teljes: 1492-ben, amikor VIII. Ince pápa már halálán volt, az orvosok három fiút öltek meg, és az egyházfővel megitatták még meleg vérüket. A fiúk meghaltak, a kúra viszont megölte a pápát is.

Az emberi zsiradék a korabeli tudomány szerint a reuma és a köszvény ellen segített, míg az ebből készített kenőcs a zúzódásokat lohasztotta le elég gyorsan. Sugg szerint a legtöbben persze az emberi hús szakrálisan gyógyító jellegét hangsúlyozták, így például egyes protestánsok szerint a kannibalizmus az eukarisztia megtestesülése volt. Mindez abból a hiedelemből táplálkozott, miszerint a kivégzettek, vagy természetellenes úton meghaltak életereje a testben maradt, és szabadon felhasználható. Sugg szerint kannibalizmusról van szó, hiszen az emberhús és vér elfogyasztásával az elhunytak megmaradt életerejét vették magukhoz. A kutató szerint a kannibalizmus európai formája meglehetősen egyedi, hiszen olyanokat ettek meg, akiket nem is ismertek, sőt az emberi testrészeket áruba is bocsájtották, és medicinaként forgalmazták.

A 18. század végére aztán a szokás eltűnt a mindennapokból, a felvilágosodás orvosai megpróbálták maguk mögött hagyni korábbi babonás múltjukat.