Koncepciós perek az 1956-os forradalom után
2008. november 6. 08:54 Nőt Bálint
Az igazságszolgáltatás szerveinek személyi átalakulása az 1956-os események után
A koncepciós jellegű perekben résztvevő bírók, ügyészek nehezen tudtak megfelelni a felső vezetés által szabott szűk határidőnek. Ennek oka, hogy 1957. májusára 20 személyt leváltottak az Igazságügyi Minisztériumban, 54 bírót, 18 fogalmazót és 16 közjegyzőt bocsátottak el, szinte valamennyi esetben nem kielégítő politikai magatartásuk miatt. A „létszámcsökkentés” végbement az ügyészségen is. Ellenforradalmi tevékenység miatt 14 ügyészt és 14 nyomozót bocsátottak el, a Legfőbb Ügyészség 4, a Fővárosi Ügyészség 2 ügyésze lemondott állásáról, 15 ügyész, 8 előadó ügyész, és 8 nyomozó elhagyta Magyarországot. „Leépítés” címén további 56 nyomozót és 27 előadó ügyészt bocsátottak el.
A bíróság és a bírák helyzetét jól illusztrálja azon feljegyzés, amit a Legfelsőbb Bíróság elnöke készített 1957. január 28-án Marosán György államminiszter részére. Ebből kiderül, hogy dr. Domokos József szerint az ellenforradalmat követő megtorló intézkedések és a koncepciós jellegű perek lefolytatásához szüksége van nem csak a büntető, hanem a polgári ügyekkel foglalkozó bírókra is. Ezt egyrészt azzal magyarázta, hogy a Legfelsőbb Bíróság létszáma az 1956-os eseményeket követően 47 főről 37 főre csökkent, így megnőtt a bírák terhelése, amit a gyors ügyintézési elvárás is megnehezít. Másrészt ideológiai szempontból is fontos, mivel pont az 1956. október 23-a és november vége között a Legfelsőbb Bíróságon lezajlott események miatt ne legyen olyan bíró, aki kimarad az ítélkezésből és ezáltal jogot formálhat arra, hogy fellépjen azon bírák ellen, akik vállalják a politikai felelősséggel járó büntető ügyeket is. A feljegyzés vége kimondja: „ Annak a bírónak pedig (...) aki a bírói feladata körébe tartozó bármilyen munka elvégzését megtagadja, a bírói testületben nincs helye.”
Mivel a Nagy Imre és társai ellen indított büntetőeljárás a Legfelsőbb Bíróságon került lefolytatásra, így célszerű kitérni a magyar igazságszolgáltatás legfelsőbb bírói fórumán lezajlott személycserékre. Az 1956-os események során október 30-án alakult meg a Legfelsőbb Bíróságon a „forradalmi bizottmány”, aminek hat bíró lett a tagja: dr. Jeszenszky Ferenc, mint a bizottmány elnöke, dr. Siklósi Gyula, dr. Csillag István, dr. Vörös Imre, dr. Gréczy Kálmán, dr. Kulcsár Kálmán. A bizottmány már november elején szorgalmazta azon bírák felmentését, mint dr. Domokos József, dr. Vida Ferenc, dr. Molnár László, akik 1956 előtt részt vettek koncepciós jellegű perekben. A bizottmány november 4-e után is folytatta tevékenységét, és november 14-én levélben fordult a Minisztertanács felé, melyben kérték dr. Domokos József felmentését. Kérelmüket az elnök korábbi tevékenységével indokolták. Dr. Domokos ugyanis 1953-ig, mint legfőbb ügyész, azóta mint a Legfelsőbb Bíróság elnöke hűen követte a párt és a kormány elvárásait, ezért pártatlansága megkérdőjelezhető.
1956. november 26-án a „forradalmi bizottmány” átalakult „végleges forradalmi bizottmánnyá”. A „végleges forradalmi bizottmány” azonban nem sokáig tudta folytatni tevékenységét, mivel a Minisztertanács 1958. december 6-án kiadott határozatával elrendelte megszüntetését, egyben december 27-ei hatállyal a tagokat állásukból felmentette. Ezzel a tagok - akikhez dr. Kulcsár Kálmán kilépésével dr. Benkő Gyula csatlakozott - munkaviszonya megszűnt. 1956. december 11-én a rögtönbíráskodás bevezetésével egyidejűleg dr. Nagy Miklós, dr. Mészáros Ágoston, dr. Kulcsár Kálmán megtagadva a bíráskodás ezen formáját és benyújtotta lemondását. A Minisztertanács 1957. február 1-jén kiadott a közigazgatási bíráskodás felszámolását kimondó határozatával párhuzamosan a Legfelsőbb Bíróság létszáma ismét csökkent. A még 1956. november 2-án formálisan újjáalakuló Közigazgatási Bíróság két aktív tagját, dr. Feri Sándort és dr. Vörös Józsefet azonnali hatállyal felmentették állásából. Velük együtt a bírói kar létszáma 1957. február 15-ére 19 fővel csökkent. Ezért megkezdődött a bírói kar feltöltése, ez azonban nem ment könnyen, mivel a tisztségre felkért bírók közül sokan egészségi állapotukra hivatkozva visszautasították a poszt elfogadását.
A bíróságok 1956-tal kapcsolatos tevékenységét először Jászai Dezső az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője foglalta össze 1957. április 16-án. Szerinte „az ellenforradalmi jelleg világos felismerésének hiánya és a nemzeti forradalom feltételezése alakított ki olyan ítélkezési nézetet, hogy ezen cselekmény elkövetőivel szemben békésen, megértően kell eljárni.” Ezért szükségesnek tartotta a jóval szigorúbb ítéletek meghozatalát. 1957. szeptemberében készítette el az Igazságügyi Minisztérium a bíróságok működéséről szóló jelentését, amiben a felállított népbíróságok ítélkezési tevékenységét vizsgálta. Az eredmény kedvező képet mutatott a négy megyei népbírósági tanács ítélkezési gyakorlatáról, viszont bírálta a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, mivel a megyei népbírósági tanácsok jelezték, hogy sok esetben enyhítette az eléjük került ügyet. Így került sor az Igazságügyi Minisztérium 1957. december 12-én kelt leiratára, amiben bírálta a Fővárosi Bíróság elnökét és követelt nagyobb szigort.
A politikai perek többségének lezárását követően dr. Lee Tibor a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának elnöke 1958. június 10-én beszámolójában a következőket írta: „Külön ki kell emelnünk a Legfelsőbb Bíróság II. fokon ítélkező népbíróságainak kemény ítélkezési gyakorlatát. 21 esetben változtatták halálbüntetésre az első fokú bíróság - többségében rendes bíróság - által hozott, életfogytig tartó vagy határozott időtartamú szabadságvesztés büntetéseket, ezzel is példát mutatva, hogy államunk a proletárdiktatúra elnyomó funkciója során, irgalom nélkül le kíván számolni mindazokkal, akik (...) a burzsoá restauráció reményében 1956 őszén reánk törtek.” Kahler Frigyes e szavakat „a magyar igazságszolgáltatás örök szégyenének nevezte.”
A legfőbb ügyész 003/1957. számú utasítása kiemelten kezelte azokat a bűncselekményeket, amikkel szemben halálos ítéleteket kellett kiszabni. Az utasítás szerint minden egyes olyan ügyről amiben halálos ítélet volt várható értesíteni kellett a Legfőbb Ügyészséget. Ezentúl, ha az eljárás során a bíróság mégsem halálbüntetés kiszabását mondta ki, akkor az ügyésznek azonnal fellebbeznie kellett a halálbüntetés kiszabása érdekében. Az ügyvédek szerepét a büntetőeljárásban az 1951. évi III. törvény a Büntető perrendtartásról (Bp.) szabályozta. E szabályok voltak érvényben az 1956-1958 között megtartott politikai pereknél is. A Bp. ott, ahol lehetett gátolva a védelemhez szükséges feltételek megteremtését, csorbított a védő jogain. A Bp. 52.§-a értelmében a nyomozási szakaszban a védő „az ügy iratait a bíróságnál és - „ha az eljárás sikerét nem veszélyezteti”- a nyomozás során is megtekinthette.” Érdemes kitérni erre a nem ok nélkül beiktatott mondatrészre. Ha tehát a nyomozási szakaszban az ügyiratokba való betekintés a terhelt számára pozitív, ám az eljárásra és a mögötte álló politikai érdekekre nézve hátrányos lenne, a védő „kizárható” a nyomozási szakaszból. A nyomozás sok esetben titkosan zajlott a védő, továbbá a védelem eszközeinek teljes megkerülésével.
A tárgyalási szakban már megnyíltak a védő jogai. A bíróság azonban gyakran tartott vissza adatokat és információkat, sok esetben a védő nem tekinthetett bele az iratokba, hanem a tanács vezetője jelölte ki számára azokat a dokumentumokat, amiket elolvashatott és felhasználhatott. Ahol a védő rendelése kötelező volt, ott az eljáró tanács elnöke egy „Jegyzékből” választotta ki őt. Az eljárás felettébb aggályos volt, hiszen ez által már a védőrendelés pillanatában tudták a védő milyen szakmai kvalitásokkal rendelkezik, illetve szakmai kvalitások hiányában eleve alkalmatlan lesz a védői pozíció betöltésére. A „Jegyzék” természetesen erősen politikai - ideológia töltetű volt, mivel ide csak olyan ügyvédek kerültek, akik megfeleltek a kor támasztotta feltételeknek.
Nezvál Ferenc egykori igazságügy-miniszterrel 1987-ben készített interjú ad némi támpontot a bírók és ügyészek helyzetéről. „(...) Összehívtam az Igazságügyi Minisztériumba az ügyészséget és az Igazságügyi Minisztérium volt vezetőit. (...) sorba állítottam az ügyészeket meg a bírókat, hogy ki akarja vállalni a statáriumot. A fele azt mondta, elmegy haza, megkérdezi a feleségétől, hogy mi a véleménye. (...) A másik pedig azt mondta, hogy nem vállalja. Mondtam: „Akkor holnap reggel jöttök, hozzátok a régi ruhátokat, és el vagytok bocsátva”. (...) És akkor én másnap elbocsátottam az ügyészeket. (...) Meg a bírák egy részét, akik nem akarták vállalni. (...)” Az interjúból kiderül, hogy mind az ügyészség mind a bíróság tagjait megosztották az 1956-os események és egyáltalán nem tartották elfogadhatónak a párt akaratát leképező miniszter megtorló intézkedéseit. Annak ellenére sem, hogy tudták már készülőben vannak a párt akaratának jogszabályi keretet adó törvényerejű rendeletek.
A büntető ügyek többsége 3 csoportra osztható: izgatás [verbális izgatás - olyan kijelentések mint például „a kommunistákat nem kell kímélni, fel kellene akasztani őket”, nem verbális izgatás - jelképek (vörös csillag, szovjet emlékművek), továbbá Sztálin és Rákosi műveinek megrongálása], a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel, illetve szervezkedés kezdeményezése vagy támogatása, tiltott határátlépés.
A Marosán György államminiszter részére az ellenforradalmi büntetőügyekkel kapcsolatban készített feljegyzés hűen tükrözi a kor igazságszolgáltatásának ellentmondásait. A feljegyzés készítője a forradalomban részt vett embereket a következőképpen jellemezte: az ellenforradalom „eszmei és gyakorlati mozgatói és irányítói a múlt rendszer levitézlett uraiból, deklasszált és huligán elemeiből, a szokásos bűnözőkből és néhány, osztályát eláruló személyből tevődtek ki.” Eszerint „az ellenforradalmi perek végre lerántották a leplet az ellenforradalmárok, igazi és végső célkitűzéseiről. Arról, hogy Magyarországot ismét a kapitalisták és a földesurak Magyarországává akarták változtatni, hogy hazánkban ismét fasiszta diktatúrát akartak bevezetni, sőt egyesek a királyság visszaállítására is gondoltak.” A feljegyzés készítője a büntetőperek átfogó értékelésével kapcsolatban kiemelte, hogy a meghozott ítéletek teljes egészében lefedik a párt és a kormány által támasztott igényeket és pontosan letükrözik mindazon elvárásokat, amiket a bíróságtól elvártak. Ezek szerint a kiszabott büntetések megfeleltek a párt és a kormány által előirányzott megtorló intézkedéseknek.
A feljegyzéshez mellékelt táblázat értelmében 1956. novembere és 1958. október 1. között 16798 embert ítéltek el, ebből 4640-et államrend elleni szervezkedés, 4839-et izgatás, 2811-et fegyverrejtegetés, 4026-ot tiltott határátlépés, 482-őt egyéb Népköztársaság elleni bűntett miatt. Továbbá 1956. novembere és 1958. július 1. között jogerősen 10634 embert sújtottak börtönbüntetéssel. Ebből 1 éven alul 6797, 1-5 év között 2791, 5-10 év között 613, 10 év és ezen felül 368, életfogytig 65 elítélt került börtönbe. Ezen túlmenően 1956. novembere és 1958. október 7-e között ellenforradalmi bűntett miatt 206 vádlottat ítéltek halálra. A felsorolt adatokat egy összegző táblázat a következőképpen árnyalja: 1956-1959 között 35 ezer ember ellen indult büntetőeljárás, 26 ezer ember került bíróság elé, 22 ezer embert ítéltek el. 1959-1960 között 13 ezer ember került internáló táborba, 10-20 ezer emberre terjedt ki a lakhelytől való kitiltás, valamint az állásból fegyelmi eljárással történő elbocsátás, és 341 embert végeztek ki.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
