Tények és/vagy konstrukciók?
2007. augusztus 16. 13:24 Bögre Zsuzsanna
A kihallgatási jegyzőkönyvek, mint források
Nem feladatom itt a koncepciós perek igaz/hamis voltát mérlegelni, vagy azt bizonygatni, hogy az 1945 után született perek politikai koholmányok. Azon az állásponton vagyok, hogy a diktatúrában született politikai, de időnként még a köztörvényes perek is politikai koncepció szüleményei. Ennek ellenére úgy vélem, hogy minden per esetében meg kell vizsgálni a perben előadott konstrukció valóságtartalmát.
Számomra, mint a közelmúlt eseményeit élettörténeti módszerrel faggató szociológus számára, a politikai perek kihallgatási jegyzőkönyveiből kiolvasható néhány fontosabb tény. Mire gondolhatunk? Minden rendőrségi kihallgatás a kihallgatott személy adatainak feljegyzésével kezdődik, amiből megtudható az illető személy születési éve, foglalkozása, iskolai végzettsége, no meg családi állapota. Azt gondolhatnánk, hogy ezekre az evidens adatokra nem érdemes túl sok időt pazarolni. Ennek az ellenkezőjét tapasztaltam.
Példaként említhetem az `56-os asszonysorsok`címet viselő kutatásom tapasztalatait. Több esetben nem tudtam mire vélni az élettörténetek pontatlanságait, ellentmondásait, a belső logika teljes hiányát. Egyik interjúalanyom arról számolt be, hogy élete során ápolónő volt, amihez közel főiskolai színtű végzettséget szerzett. A magasabb iskolai végzettség miatt a kutató ilyenkor óhatatlanul is azt várja, hogy interjúalanya képes legyen a saját történetét érthetően elmesélni. Bevallom, a legkevésbé sem gondoltam arra, hogy a kihallgatási jegyzőkönyvek adatai segíthetnének a jelzett probléma megoldásában.
Az interjúalanyom kihallgatási jegyzőkönyvéből az derült ki, hogy a forradalom előtt nem volt foglalkozása, az utcán kereste kenyerét, iskolai végzettsége pedig a befejezetlen általános iskola volt. Ezek az adatok a kihallgatott személy korabeli önvallomásában, a fogdaügynök jelentésében, illetve a perben szereplő egyéb személyek vallomásaiban egybehangzóan szerepeltek. Hangsúlyozom, nem történetről, nem az események értelmezéséről, hanem pusztán a személyi adatokról van szó. A kétféle forrás, az élettörténeti adatok és a kihallgatási jegyzőkönyv személyi adatainak egymással történő összevetése segítette elő a probléma megértését. Így derülhetett ki számomra a megkérdezett identitáskrízisének az oka.
A megkérdezett szerint -foglalhatnám össze az interjú mögöttes üzenetét - nem lehet 56 hősnője az, aki a forradalom előtt az utcán élt, annak ellenére, hogy forradalmi tevékenysége miatt tizenhárom évet kapott, amit le is ült. Az interjút 2002-ben készítettem, amikor már a társadalom is többet tudott a szabadságharcról és résztvevőiről. Mégis, úgy tűnik, interjúalanyom szerint nem lehetett elmondani azt a hallatlanul nagy utat és változást, amelyet élete során megélt. Nevezetesen, utcán élő fiatal lányból először fegyveres felkelő, majd a Kádár rendszer áldozata lett. Miután büntetését letöltötte, férjhez ment, több gyermek édesanyja és beteg férjét haláláig ápoló feleség lett. Ezt az utat az interjú során nem mondta el a megkérdezett, vélhetően önvédelemből.
Az elhallgatással többféle probléma van. Egyfelől az egyén identitása töredezett, meghasonlott marad anélkül, hogy esélyt kapna az `öngyógyulásra`. Másfelől a társadalmi önismeretünk sokat veszít azzal, ha nem kerül a köztudatba érzékletes módon, hogy 56 mindenkié volt. A szegényeké, az utcán élőké, az értelmiségié és a munkásoké egyaránt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
