Tolna megye 1710-ben - egy jezsuita szemével
2007. január 4. 14:00
1710 elején három főből álló kis csapat indult el a nagyszombati jezsuitáktól, hogy a szekszárdi apátság birtokjogát átvegye. Murin András jezsuita szerzetes élményeit útinaplóban örökítette meg, az eddig nem ismert különleges forrást Molnár Antal közölte a Levéltári Közlemények 2006/1 számában.
<
Kalandos utazás a felszabadított országban
|
A jezsuiták címere |
Murin András annak a kis csapatnak a tagja volt, amely a nagyszombati egyetem tulajdonába került szekszárdi apátság tényleges birtokbavételét volt hivatott érvényre juttatni. Az apátságot még 1703-ban I. Lipót császár adományozta a jezsuitáknak, amennyiben megüresedne. Úgy tűnt, hogy az akkori apát, Mérey Mihály nyugodtan ülhet a birtokában, mivel csak halála után kerülne az apátság a rend birtokába. Az időközben kitört Rákóczi-szabadságharc azonban nem várt fordulatot hozott: Mérey Mihály nyíltan a fejedelem mellé állt, aminek következtében kegyvesztett lett a császári udvarban, fogságba vetették, sőt a szekszárdi apátságot is elveszítette.
Murin András 1710. január 11-én 11 óra tájban indult el Nagyszombatból Foser György testvér és Maurer András világi munkatárs kíséretében. Január 19-én este 8 órára érkeztek Szekszárdra. A mintegy 150 kilométeres utat 30-50 kilométeres szakaszokban tették meg, az utolsó nap viszont majdnem 90 kilométert teljesítettek. A nyolc napos utazás során megismerkedhettek a háború utáni ország nem éppen komfortos útviszonyaival. A rablótámadások és a váratlan veszélyek miatt igyekeztek társaságban utazni, ezért hol a nádori tanácskozásra igyekvő nemesekhez csapódtak, hol a győri vargákhoz csatlakoztak. Az időjárás nem fogadta őket a kegyeibe, szinte végig viharos szélben és hóesésben kellett menniük.
Murin minden részletre figyelt és ezeket papírra is vetette. A kocsijuk jól bírta a megpróbáltatásokat, bár Foser testvér térdig járt a sárban, amikor szilárdabb utat keresett a járműnek. A pátert minden bizonnyal némi elégedettség töltötte el, amikor egy káromkodó huszár lovastul együtt derékig merült el a sártengerben. Szerencsére a kóborló rablók is elkerülték őket, és a Dunán való átkelésnél is inkább a hajósok által partra segített vacogó veréb kötötte le a szerzetes figyelmét. Az út északi részén a rendtársaknál szálltak meg, a délebbi szakaszon magánházaknál aludtak, és olykor más egyházi személyek vendégül is látták őket.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
