A 20. század tanúja - Czeslaw Milosz
2006. október 12. 11:45
26 évvel ezelőtt Czesław Miłosz a harmadik lengyelként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, Henryk Sienkiewicz (1905) és Władysław Stanisław Reymont (1924) után, illetve Wisława Szymborska (1996) előtt.
A világégéstől a Nobel-díjig
Miłosz 1911-ben született az akkor Oroszországhoz tartozó litvániai Szetejnieben. Mivel édesapja mérnök volt, beutazta a cári birodalmat, iskolába azonban már a független Lengyelországban kezdett járni. A vilnai (ma: vilniusi) Báthory István Egyetemen szerzett jogi diplomát (az intézményt a lengyel király és erdélyi fejedelem alapította 1579-ben, akadémiai rangra emelve az itt működő jezsuita kollégiumot). Itt mutatkozott be költőként, s csatlakozott a `Zagary` nevű, a katasztrofizmust (a közelgő világégést) hirdető irodalmi csoportosuláshoz. Dolgozott a lengyel rádió vilnai, majd varsói szerkesztőségében, eközben sokat írt, elsősorban baloldali lapokba.
Miłosz 1980-ban megkapta életművéért az irodalmi Nobel-díjat, amely kitárta előtte a hazája kapuit - hosszú évtizedek után hazalátogathatott, felfedezték munkásságát, művei pedig legálisan és illegálisan (szamizdatban) jelentek meg. Nevét azonban nem tűzték a szocialista rendszerrel szembenállók zászlajukra, s magát is alkalmatlannak tartotta ilyen néptribüni szerepre.
A nagy változásokat követően Miłosz még nagyobb elismerésekben részesült, tíz évvel ezelőtt pedig Krakkóban telepedett le. De még így is évekbe tellett, hogy Miloszban a lengyelországi olvasók ne a politikust, a látnokot vagy a tudóst lássák, hanem elsősorban a költőt. Paradox módon, Magyarországon is Miłosz inkább mint prózaíró ismert (magyarul is megjelent könyvei: "A rabul ejtett értelem", "Szülőhazám, Európa", "Az Ulro országa"), pedig ő magát inkább költőnek tartotta.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
