Átkelés a Rubiconon

2001. április 27. 23:52 Németh György

Kényszerhelyzetben volt. Indulni akart a consulválasztáson, de Pompeius újra életbe léptette azt a törvényt, hogy minden hivatalra pályázónak személyesen meg kellett jelennie Rómában. A városba azonban csak magánemberként, vagyis fegyveres kíséret nélkül lehetett belépni. Ha azonban Caesar proconsuli imperiumát letéve, magánemberként megjelent volna az örök városban, politikai ellenfelei szabad prédájává vált volna: az elmúlt évtizedben ugyanis annyi visszaélést követett el, amelyeknek egy töredéke is elég lett volna ahhoz, hogy bíróság elé állítsák és elítéljék. Caesar tehát inkább kihasználta a senatus és Pompeius felkészületlenségét, és betört Italiába, majd elfoglalta Rómát, lefoglalta az államkincstárat, leverte Pompeius hispaniai seregeit és kineveztette magát dictatornak a választások levezetésének időtartamára. 11 napi dictatura elég volt ahhoz, hogy Kr. e. 48-ra P. Servilius Isauricus mellett Caesart válasszák meg consulnak. A válság megoldódott, a pompeianus ellenállás pedig a pharsalosi csata (Kr. e. 48 augusztus) és a thapsosi győzelem (Kr. e. 46 február) után jelentősen meggyengült. Caesar akadály nélkül láthatott hozzá Róma ügyeinek `rendbetételéhez`. A történet a határfolyó átlépésével vette kezdetét. A legtöbb tankönyv tartalmazza Caesar híres mondását, "a kocka el van vetve" (alea iacta est), amely akkor hangzott el, amikor a politikus a Rubicon partján arra az elhatározásra jutott, hogy megtámadja Italiát. Csakhogy Caesar ultimátumát már 49 január 1-én felolvasták a senatusban, és Caesar ekkor már egy legiójával Ravennában állomásozott, várva a választ. Valószínûtlen, hogy ne készült volna föl egy lehetséges elutasításra, és hogy legiója csak véletlenül volt vele a provincia és Italia határán. Ebben az esetben fölvetődik a kérdés, mi is történt valójában a Rubiconnál, mit csinált és mondott Caesar, és mindebből mi olvasható forrásainkban. Az első olyan forrás, amely ezekkel az eseményekkel foglalkozik nem más, mint Caesarnak a polgárháborúról írt könyve: "5. Caesar ebben az időben Ravennában volt, és ott várta a választ igen mérsékelt követeléseire, és azt, hogy vajon néhányak igazságossága megmentheti-e a béke ügyét... 6. ...A consulok – ami mind ez ideig sohasem fordult elő – eltávoztak a Városból. A Városban és a Capitoliumon, minden ősi hagyomány ellenére, lictorok kísértek magánszemélyeket. Egész Italiában, minden isteni és emberi jogot megcáfolva, katonát toboroztak, fegyvert rendeltek, pénzt hajtottak be a vidéki városokból és szedtek el a szentélyektől. 7. Caesar, amint értesült ezekről a dolgokról, beszédet intézett a katonákhoz. Emlékezetükbe idézte, hogy ellenségei mindig is igazságtalanságokat követtek el ellene; sajnálkozott, hogy Pompeiust elidegenítették tőle, és megrontották a Caesar dicsősége miatt irigységgel és féltékenységgel, holott Pompeius hírnevét és tekintélyét éppen ő pártolta és segítette. Panaszkodott, hogy a köztársaság életében új jelenség tûnt fel: a tribunusok tiltakozási jogát, amelyet az elmúlt években fegyverrel szereztek vissza, most fegyverrel galádul megvonják. Sulla ugyan megfosztotta a tribunusi hatalmat minden jogától, de a tiltakozás szabadságát meghagyta. Pompeius, aki úgy tesz, mintha visszaállítaná az elveszett kiváltságokat, elveszi a még korábban meglevőket is. A római népet fegyverbe hívó senatusi határozatot – _ügyeljenek a magistratusok, hogy a köztársaságot semmi károsodás ne érje“ (nequid res publica detrimenti caperet) – mindig olyankor mondták ki, amikor ártalmas törvényeket terjesztettek be, visszaéltek a tribunusi hatalommal, vagy amikor különvonult a nép és megszállta a templomokat és magaslatokat. Caesar rámutatott, hogy az elmúlt idők efféle példáit Saturninus és a Gracchusok bukása már jóvátette. De most nem ilyesmi történt, nem is gondoltak hasonló dolgokra. Nem terjesztettek elő törvényjavaslatot, nem kezdtek a néppel tárgyalásokat, és a nép sem vonult külön. Arra buzdította őket, védjék meg az ellenségüktől fővezérük jó hírnevét és becsületét: hiszen parancsnoksága alatt immáron kilenc esztendeje szolgálják a köztársaságot, számos szerencsés kimenetelû ütközetet vívtak meg, és egész Galliát, valamint Germaniát meghódították. A jelenlevő XIII. legio harcosai - akiket a belviszály kitörésekor behívott, a többiek azonban még nem érkeztek meg - egy emberként kiáltották, hogy hadvezérüket és a néptribunusokat minden igazságtalanság ellen megvédik. 8. Caesar tehát, mikor meggyőződött a katonák kedvező hangulatáról, legiójával Ariminiumba vonult, és találkozott a hozzá menekült néptribunusokkal." (Caesar: A polgárháború. 5–8. Ürögdi György fordítása) Megfigyelhetjük, hogy Caesar meg sem említi a folyó nevét, sem azt, hogy átkelt rajta, így a híres szállóigét sem említi. A Rubicon abban a mondatban lapul, amellyel a 8. caput kezdődik: "legiójával Ariminiumba vonult". A Rubicon ugyanis Ravenna és Ariminium (Rimini) között folyik, vagyis Caesar csak úgy vonulhatott Ariminiumba, hogy közben kereszteznie kellett a Rubicont. Miért nem említi Caesar a határfolyó nevét? Amiért azt sem, hogy átkelt volna bármiféle határon. Kerüli annak említését, hogy Ravennában felhatalmazása alapján még jogosan tartózkodott (Galliában bárhová vezethette hadseregét), de Italiában már jogtalanul. Caesar megfogalmazása egyértelmûen a senatusra és Pompeiusra hárítja a felelősséget a polgárháború kirobbantásáért, így mûvében semmi olyan döntésnek nincs helye, amely magát Caesart tehetné felelőssé. A szállóige, már ha egyáltalán valaha is elhangzott, nem Caesar könyvéből került az emberiség közkincsei közé. Talán meglepő, hogy a következő forrás, amely a polgárháború vizsgált szakaszával foglalkozik, csak Kr. u. 30–ban, M. Vinicius consuli évében keletkezett. A szerző, Velleius Paterculus Tiberius császár odaadó híve volt, aki számára a világ története azzal teljesedett ki, hogy egy olyan kiválóság került Róma trónjára, mint Tiberius: "Lentulus és Marcellus consulsága alatt, 703 évvel a város alapítása után és hetvennyolc évvel előbb, hogy te, M. Vincius consullá lettél, tört ki a polgárháború. Úgy látszott, hogy az egyik vezér ügye igazabb, a másiké erősebb; itt minden fényesebb, amott szilárdabb; Pompeiust a senatus tekintélye (senatus auctoritas), Caesart katonái hûsége (militum fiducia) támogatta.A consulok s a senatus az állami főhatalmat nem Pompeiusra, hanem az ügyre bízták. Caesar nem mellőzött semmit, ami a béke megőrzése céljából megkísérelhető volt, de a Pompeius-pártiak semmit sem fogadtak el, mert az egyik consul kelleténél elkeseredettebb volt, a másiknak, Lentulusnak pedig nem volt kilátása boldogulni más módon, csak a lázadás által (t.i. adósságainak nagysága miatt). Végre M. Cato azt mondta, hogy meg kell inkább halni, mintsem hogy az állam fogadjon el olyan feltételeket, melyeket egyetlen polgár szab. Egy ósdi szellemû férfi (vir antiquus et gravis) inkább Pompeius pártját magasztalja, míg egy előrelátó (prudens) inkább Caesárét követné, amazt dicsőnek, ezt fenyegetőbbnek tartaná. Amikor Caesarnak, aki meg akart elégedni egy legióval s provinciája címének megtartásával, minden követelését megtagadva azt határozták, hogy mint magánember jöjjön a városba, s vesse alá magát a consulság kérésében a római nép szavazatának: Caesar jobbnak látta a háborút s hadával átlépte a Rubicot. Cn. Pompeius, a consulok s a senatus nagyobb része elhagyták a várost, aztán Italiát, és áthajóztak Dyrrachiumba." (Velleius Paterculus: Róma története. 2, 49. Szölgyémy Ferenc fordítása) Velleius Paterculus ábrázolása szerint Caesar szinte semmiről sem tehetett. Kérései szerények és teljesíthetők voltak, de a senatus minden követelését elutasította. Pompeius álláspontját Velleius ósdi szellemûnek, Caesarét előrelátónak nevezi. A Rubicon nevét ugyan megemlíti, de a híres szállóige nála sem szerepel. Álláspontja érthető. Caesar voltaképpen semmit sem tett, semmit sem határozott el a Rubiconnál. Tetteit a senatus kényszerítette ki, és végső soron helyesen döntött, mert ha nem lépte volna át a Rubicont, Velleius Paterculus korában nem uralkodhatna az emberiség jótevője, a nagyszerû császár, Tiberius. Velleius nézőpontját alapvetően meghatározta Tiberius iránti csodálata. Minden olyan lépés, amely a császár uralmához vezetett, eleve helyes volt. Ezzel ő legalább annyira elvetette Caesar felelősségét a polgárháború kirobbantásában, mint maga Caesar. Voltak azonban olyan szerzők is, akik mérsékeltebb lelkesedést mutattak az Isteni Iulius tevékenységének megítélésekor. C. Lucanus (Kr. u. 39-65), Seneca unokaöccse és Nero ifjúkori barátja eposzt írt Caesar és Pompeius küzdelméről Pharsalia címmel. A költemény tíz éneke a Rubiconon való átkeléstől az alexadriai harcokig terjed. Lucanus ugyan Neronak ajánlja az eposzt, Caesar értékelése azonban kifejezetten negatív. Ennek okát a Lucanus és Nero közötti feszültségben kereshetjük: 183. Átkelt már Caesar jégsapkás Alpesek ormán, és belemart feldúlt lelkébe a harc, a jövendő. 185. Éppen elérte a kis Rubicon partját, s a vezérnek felsejlett egy kép: a hazáját látta remegni, éji sötéten is átragyogott fenséges alakja, várkoronázta fejéről csapzott, ősz haja omlott. Tépett fürtjeivel szomorún állt, karja csupasz volt, 190. és sírós hangon szólt hozzá: _– Mondd, hova kelsz át? Férfi, hová mész harci sasommal? Hogyha betartod, polgárként, jogaid, most állj meg!" Rémületében megdermedt a vezér, haja borzadt, lépni se bírt már, állt a folyó partján zsibbadtságól leigázva. 195. Aztán megszólalt: _– Mennydörgő Úr, ki vigyázod Tarpeiának sziklájáról várfalainkat, Juliusok házának phryg védői, penates, rablott titka Quirínusnak, Jupiter Latiumban, Albának magasán, és Vesta-szüzeknek a lángja, 200. szent nevü Róma, a kezdetnél kegyesen te segítsél! Nem rontok rád Fúriaként! Győzelmet arattam tengeren és földön, s lennék én itt is az őrződ. Ô, aki ellenségeddé tesz, lesz csak a bûnös." Ekkor, a harcba sietve, a felduzzadt vizen átkelt 205. harci sasokkal a kézben. Mint a kopár Libyában zsákmányára leső vad oroszlán földre lekushad, s vár, felkorbácsolva haragját, és dühe duzzad, mert, korbácsként, szörnyû farka csapásai sújtják, felborzolja sörényét, s tátott szája morogva 210. bődül, amint egy mór könnyû lándzsája beléáll, vagy széles mellét a gerely megsebzi, de vastól átvert súlyos sebbel mit se törődve továbbmegy. Kis forrásból támad, a víze csekély a folyónak, bíborszín Rubiconnak, hogyha a nyár heve izzik. 215. Völgyeken át e folyó a határ, hol fut kanyarogva Gallia és Ausonia szántóföldjei mentén. Ekkor azonban a tél felduzzasztotta, s a Hold is, mert már harmadnapja esőt zúdít le a szarva, és havat olvaszt Alpesek ormán már a meleg szél. 220. Elsőként lovasok gázolnak a vízbe, s az árját gátként állva törik meg. Könnyebben vonul így át hadseregük, meggyengített rohamán a folyónak. Átkelt már Caesar is az örvénylő habok útján, s Hesperiának a tiltott földjén állva eként szólt: 225. _– Elhagyom itt a lenézett törvényt, s véle a békét. Fortuna, légy vezetőm! A szövetség messze legyen már, bíztam benne elégszer. A harc ítéljen ügyünkben!" Szólt a vezér, s csapatát sürgette az éji homályban, s oly sebesen mentek, mint egy baleári parittya 230. gyors köve, vagy parthus nyila, hátrafelé kirepítve. Legközelebb Arimínium állt, fenyegetve elérte, s míg Hajnalcsillag ragyogott, falait lerohanta. (Lucanus: Pharsalia 183–232. Németh György fordítása) Amikor Caesar elérte a határfolyó partját, megjelent a haza (patria) szelleme, és könyörgött neki, hogy ne lépjen Italia földjére, mert ezzel áthágja a törvényt és szörnyû háborút idéz elő. Caesar azonban nem hallgat rá, és nekiindul a folyónak. Ekkor maga a Rubicon lázad fel ellene. Habjai felduzzadnak, és meg akarják akadályozni a polgárháborúba rohanó sereg átkelését. A hazáját védő folyó homérosi motívum, az Ilias 21. énekében (212-345) a hirtelen felduzzadt Skamandros kel Trója védelmére Akhilleus ellen. Vagyis Lucanus álláspontja egyértelmû: aki hazájára támad, és aki ellen még a határfolyó is fellázad, az a haza ellensége. Caesar tehát nem hős, nem áldozat, hanem ellenség. A Rubiconon való átkelés így egyértelmûen Caesar döntése. A polgárháborúért Caesar a felelős, s így végső soron azért is, hogy Róma egy olyan dinasztia kezébe került, amelynek sarjaként az őrült és zsarnok Nero uralkodhatott. Lucanus eleinte Nero barátja volt, de miután Kr. e. 60-ban fellépett a Neronia versenyjátékán, s költeményével komoly sikert aratott, a princeps féltékeny lett rá. Lucanus eposzának első három éneke Kr. u. 62/63-ban jelent meg. Lucanus később (nem véletlenül) belekeveredett a Piso-féle összeesküvésbe és éppúgy öngyilkosságba menekült, mint nagybátyja, Seneca. Megállapíthatjuk, hogy az eposz szerint Caesar megáll a folyó partján, megjelenik előtte egy jelenés (a haza), és tart is egy rövid beszédet, mielőtt átkelne, szavai azonban a Caesar mûvéből már ismert beszéd motívumaira épülnek, és nem tartalmazzák az ismert szállóigét: a kocka el van vetve. Lucanus 110 évvel a Rubiconon való átkelés után írta eposzát. E 110 év alatt senki sem jegyezte fel Caesar állítólagos szavait. Még ötven évet kellett várni ahhoz, hogy egy görög történetíró, Plutarkhos először megemlítse, mit mondott a hadvezér a nevezetes átkelés előtt. "Ekkor érkezett meg a híre, hogy Caesar elfoglalta Ariminiumot, Italia egyik nagy városát és egész hadseregével egyenesen Róma ellen vonul. Ez nem volt igaz, mert csak háromszáz lovassal és ötezer gyalogos katonával vonult fel; hadserege többi részét az Alpokon túl hagyta, és nem várta meg őket, mert inkább hirtelen és váratlanul akarta megtámadni ellenségeit, hogy ne legyen idejük a felkészülésre. Amikor a Rubicon folyóhoz érkezett, amely a neki adott tartomány határa volt, csendben megállt és töprengett, mérlegelve merész vállalkozásának nagyságát. Majd pedig, mint aki tátongó mély szakadékba veti magát, becsukta a szemét, és nem gondolt a rá váró veszedelemre. _Vessük el a kockát" (anerriphthó kybos) – kiáltotta oda a körülötte állóknak görögül, és átvezette hadseregét. Mikor az első híradás megérkezett, és Rómát olyan zûrzavar és rémület fogta el, mint amilyen még soha azelőtt, az egész senatus azonnal Pompeiushoz sietett." (Plutarchos: Pompeius. 60. Máthé Elek fordítása) Ugyanezt a történetet Plutarkhos Caesar-életrajzában részletesebben adja elő: 32. "Caesar ebben az időben mindössze háromszáz lovasból és ötezer gyalogos katonából álló haderővel rendelkezett. Hadseregének többi részét az Alpok túlsó oldalán hagyta, hogy majd kellő időben küld értük. Úgy látta, hogy a kezdet kezdetén nagyobb sikert ér el, ha a lehető leggyorsabban cselekszik. Azt gondolta, minden könnyebben megy, ha váratlan és meglepetészszerû támadással félelmet kelt ellenfeleiben, és nem ad nekik időt felkészülésre. Megparancsolta tehát csapatvezéreinek és centurióinak, hogy csak kardjukat vegyék magukhoz, egyébként minden más fegyver nélkül foglalják el Ariminiumot, Galliának e nagy városát, úgy azonban, hogy minden zavarkeltéstől és vérontástól tartózkodjanak. Ennek a csapatnak a parancsnokává Hortensiust nevezte ki. Ô maga nyilvános helyeken töltötte a napot; nézte a gladiátorok edző gyakorlatait, késő délután megfürdött, felöltözködött, lement az étkezőhelyiségbe, és elbeszélgetett meghívott vendégeivel. Mikor besötétedett, felkelt az asztaltól, és vendégeivel néhány szót váltva, kérte őket, maradjanak ott, és várják meg, míg visszajön, majd eltávozott. Előzőleg néhány barátjával már megbeszélte, hogy különböző irányból kövessék. Bérelt fogatra szállt, és először más irányba indult, majd megfordult, és az Ariminiumba vezető úton ment tovább. Mikor a folyóhoz érkezett (a folyó neve Rubicon), mely az Alpokon inneni Galliát elválasztja Italia többi részétől, mély gondolatokba merült. Mind közelebb és közelebb jutott ugyanis a félelmetes lépéshez, és egyszerre kételyek lepték meg, mikor arra gondolt, milyen végzetes vállalkozás előtt áll. Lépteit meglassította, majd a többieknek is szólt, hogy álljanak meg. Hallgatásba merülve hosszasan mérlegelte a jövő esélyeit, és nem tudott választani a két lehetőség között, hol erre, hol arra a döntésre hajlott. Mellette álltak barátai – közöttük Asinius Pollio –, velük is közölte aggályait. Azokra a szenvedésekre gondolt, melyeket a folyón való átkelésével az egész emberiségnek okoznia kell, valamint arra, hogy miként fogja az utókor megítélni tettét. Végül, mint mikor magával ragad valakit az indulat, és nem törődik tovább tette következményeivel, hanem rábízza a jövőre, bármi jöjjön is, olyan szavakat mondott, mint sokan mások is kétségbeesett és előre ki nem számítható döntéseik pillanatában: _Vessük el a kockát!" (anerriphthó kybos), és gyorsan átkelt a folyón. Majd sietősen folytatta az útját tovább; még mielőtt kivilágosodott, megérkezett Ariminiumba, és elfoglalta a várost. Mondják, hogy előző éjszaka szörnyû álma volt. Azt álmodta ugyanis, hogy vérfertőzést követett el tulajdon édesanyjával. 33. Ariminium elfoglalásával szélesre tárult a háború kapuja minden földrész, minden tenger ellen. A tartomány határai megszûntek, és megszûnt vele a törvény és a rend uralma is az államban is. A múltban is megtörtént már, hogy férfiak és nők a rémülettől ûzve menekültek Italia egyik részéből a másikba; most azonban mintha egész városok váltak volna földönfutóvá, az emberek fejvesztve rohantak egyik helyről a másikra. Rómát valósággal elözönlötték a környező városokból érkező menekültek. A hatóságok tekintélye és a szónokok ékesszólása egyaránt hiábavalónak bizonyult, és a város ebben a nagy viharban és zûrzavarban kis híján magától is összedőlt." (Plutarchos: Caesar. 32–33. Máthé Elek fordítása) Plutarchos Párhuzamos életrajzait Kr. u. 105 és 115 között írta, mivel Sulla életrajzában (21) közli, hogy az orkhomenosi csatától (Kr. e. 85) _majdnem kétszáz esztendő telt el". A Solón életrajzból (32.) kiderül, hogy ezt még azelőtt fejezte be, hogy Hadrianus (ur. 117-138) belefogott az athéni Olympieion-szentély felépítésébe, amellyel a korábban befejezetlen templomot új tervek szerint továbbépítette. A "Vessük el a kockát!" (tkp. A kocka legyen elvetve!) szállóige (amelyet Plutarkhos szerint Caesar görögül idézett) végső forrása Menandros A körmenetben felvonuló nő, avagy a fuvolásány c. komédiája. Az elveszett színdarabból származik az 59. töredék (Kaibel), amely Athénaios Lakomázó bölcsek (559 d) c. könyvében maradt fönn: "A: Meg ne nősülj, hogyha ész van még fejedben, régi életed ne hagyjad el! Én nős vagyok, hát jól tudom, mit ér e szó. B: Eldöntött már az ügy. A kockát vessük el (anerriphthó kybos)! A: Ezt hagyd el, s mentsd magad! ..." A szituáció ismerős. Egy idősebb férfiú (A.) óvja fiatalabb barátját (B.) attól, hogy megnősüljön. A "legyen elvetve a kocka" azt jelenti, hogy az ifjú meghozza a döntést. A kocka eddig az ő kezében volt, de most kockáztat, vagyis elveti a kockát, lesz ami lesz. Plutarkhos történetében valóban azt látjuk, hogy Caesar a Rubicon partjára érve elgondolkodik, mi lesz, ha átlépi a folyót, és mi, ha nem. A szituáció tökéletesen valószínûtlen. Caesar az átkelés előtt kilenc nappal már ultimátumot idézett a senatushoz, így semmi oka sem volt rá, hogy ott és akkor döntsön arról, amiről már akkor meghozta döntését, amikor elindult seregével Italia határa felé. Plutarkhos ugyanakkor megnevezi a szállóige lehetséges végső forrását, Asinius Polliot, az egyetlent, aki hallhatta, ha Caesar átkelésük előtt a Menandros-darabra tett frivol utalást. Asinius Pollio is megírta a polgárháború Kr. e. 60 és 48 közötti eseményeit, mûve azonban elveszett. Így nem tudhatjuk, hogy Plutarkhos valóban tőle merítette-e a szállóigére vonatkozó információját. Az azonban biztos, hogy Caesar, ha egyáltalán mondott valamit, akkor Plutarkhos szerint azt mondta, "legyen elvetve a kocka", vagyis Plutarkhos (és a szállóige) Caesart ruházza föl a döntés felelősségével: a kocka az ő kezében volt, elvetni is csak ő vethette. Plutarkhos görög olvasóközönségre számított (mûvét görögül írta), ezért el kellett magyaráznia olyan fogalmakat is, amelyek a római közönség számára ismertek voltak. Ezért írja le részletesen, hogy a Rubicon Italia határa. Vagyis Plutarkhos ábrázolásában a Rubicon említése nem kritika, hanem a görög olvasó számára fontos közlés. Az átkelés legrészletesebb és legismert ábrázolása Hadrianus udvari könyvtárosától és levéltárosától, Suetoniustól származik: "Mikor tehát jelentették, hogy figyelmen kívül hagyták a tribunusok tiltakozását, s ők maguk is eltávoztak a Városból, hogy gyanút ne keltsen, előreküldte cohorsait, maga pedig megtévesztés céljából megtekintett egy nyilvános látványosságot, gondosan megvizsgálta egy építendő gladiátoriskola tervrajzát, és szokása szerint részt vett még egy népes lakomán is. Napnyugtával aztán befogatta egy kocsiba a szomszédos malom öszvéreit, és nagy titokban, szerény kísérettel útnak indult; minhogy azonban a fáklyákat kioltatta, letévedt az útról, és sokáig bolyongott, míg végre hajnaltájban vezetőre talált, és keskeny kis ösvényeken továbbgyalogolt. Utolérve csapatait a Rubico folyónál, tartománya határán, rövid pihenőt tartott, s jól meggondolva, mire vállalkozott, környezetéhez fordult: – Most még visszafordulhatunk – mondta –, de ha ezen a hidacskán átmegünk, mindent a fegyverek döntenek el." Miközben így habozott, csodajelet látott. Hirtelen igen magas, szép termetû ember jelent meg előtte, aki nádsípot fújva a közelben üldögélt; nemcsak pásztorok gyûltek köré, hogy hallgassák, hanem katonák is, elhagyván őrhelyeiket; köztük kürtösök, az meg egyikük kezéből kiragadva a kürtöt, a folyópartra szökkent, és hatalmas erővel megfújva a csatajelet, a túlsó part felé tartott. Ekkor azt mondta Caesar: – Menjünk hát, amerre az istenek jeladása és ellenségeim igazságtalansága vezérel. A kocka el van vetve (iacta alea est). S ezzel átvezetve seregét a folyón,gyûlést hívott egybe, melyen a hozzá menekült tribunusok is részt vettek, ő pedig ruháját mellén megszaggatva, sírva kérte katonái támogatását. (Suetonius: Az isteni Iulius. 31–33. Kis Ferencné fordítása) Suetonius első öt életrajzát (Caesar, Augustus, Tiberius, Caligula, Claudius) Kr. u. 121 vagy 122, vagyis kancellária-vezetői méltóságából való elmozdításának éve előtt fejezte be. Rendelkezésére állt a császári levéltár és a könyvtár, ez mûvét megbízhatóvá tette, de a szerző mesélő kedve és a szórakoztatásra való törekvése e megbízhatóságot nagy mértékben csökkentette. Feltûnő, hogy Caesar Suetonius ábrázolása szerint szinte véletlenül keveredett a Rubiconhoz, kocsijába a szomszédos malom kölcsönkért öszvéreit fogta, eltévedt, és csak a folyóparton érte utol seregét. A Rubicon partján megállt, és elgondolkodott, mit hoz a jövő, ha átkel a folyón. Az átkeléshez egy hidacskát használt, amely a korábbi leírásaiból tökéletesen hiányzott. Gondoljuk el, mennyit veszített volna Lucanus eposza drámaiságából, ha a hadsereg egy hídon kelt volna át a megduzzadt folyó felett. De a Rubicon valójában olyan kis folyócska, amelynek kövein könnyû volt száraz lábbal átkelni, így az említett híd csak Suetonius fantáziájában létezett. Az isteni jelenés Lucanus Pharsaliáját idézi, de ellenkező előjelû: míg a patria szelleme vissza akarja tartani a hadvezért, az isteni ifjú éppen hogy jelt ad az átkeléshez. Caesar követi az isteni jeladás által vezetett seregét, és ekkor hangzik el először latinul az ismert szállóige: iacta alea est, "el van vetve a kocka". Suetonius nem említi, hogy a szólás forrása Menandros komédiája, azt is elhallgatja, hogy Caesar (legalábbis Plutarkhos és a későbbi Appianos szerint) görögül idézte e szavakat. Nemcsak a szállóige nyelve, tartalma is megváltozott. E megváltozott tartalom azonban híven követi a Suetonius által felvázolt helyzetet. A folyón való átkelést az isteni jeladás kezdeményezi, Caesar csak követi az istenek akaratát. A kockát nem ő veti el (mint Plutarkhosnál), hanem az istenek, Caesar csak belenyugszik az isteni akaratba: a kocka már el van vetve, amikor átkel a folyón, nem ő vetette el, hanem az istenek. Suetonius szövegét egyes filológusok ki akarták javítani. Iacta alea esto, "legyen elvetve a kocka", javasolták a görög változatnak megfelelően. E javítás azonban tévedésen alapul. Suetonius nem véletlenül változtatja meg a szállóigét: az ő ábrázolásnak "a kocka el van vetve" felel meg. A folyón való átkelés öt szerző hat elbeszélésváltozatában hatféleképpen játszódott le. Míg Caesar meg sem említi a Rubicont, hogy ezzel is kisebbítse felelősségét a polgárháború kirobbantásában, a Nero iránt ellenséges Lucanus a hadvezért visszatartani akaró haza drámai könyörgésével azt akarja kifejezni: Caesar átkelése az első lépés a köztársaság bukásához, s affelé a rendszer felé, amelyben egy tébolyult Nero ülhet Róma trónján. Caesar a haza ellensége, aki ellen még a határfolyó is fellázad. Velleius Paterculus éppen ellenkezőleg, a Tiberius uralmát előkészítő Caesar tettében semmi kivetnivalót nem talál. Az egyes szerzők Rubicon-ábrázolása tökéletesen megfelel annak a véleményüknek, amelyet a császárságról és a császárokról alkottak. A hat szöveg világosan mutatja a történet önfejlődését, és bizonyos motívumok duzzadását, újraértelmezését. Caesar eltévedt (Suetonius), vagy csak másokat megtévesztendő indult el az ellenkező irányba (Plutarkhos)? Caesar megáll a folyóparton, mert elgondolkodik, vagy mert a haza szelleme lebeg előtte, vagy egy isteni ifjú ad neki jelet. Ha végigkísérjük a motívumok önfejlődését, megállapíthatjuk, hogy Suetonius ábrázolása az, amely valamennyi közül a legkevésbé valószínû. Nemcsak az isteni jeladás történetiségét kérdőjelezhetjük meg, hanem az éjszakai tévelygést és a folyócskán átívelő hidacskát is. A szállóige suetoniusi alakja nyivánvalóan az ábrázolás mondanivalójához igazodik: Caesar nem felelős a polgárháborúért. Különös, hogy ennek ellenére éppen a történet suetoniusi megformálása, és a szállóige suetoniusi változata az, amely az évezredek során az európai civilizáció közkincsévé vált. Úgy tûnik, Európának a suetoniusi Caesarra nagyobb szüksége volt, mint az igazira.