Struccpolitikájuk okozta a nyugati szövetségesek hátrányát a második világháború elején
2018. szeptember 4. 08:21 Múlt-kor
Lépésről lépésre
Ezt követően Németország is megkezdte saját terjeszkedését. Ez azonban nem egyszerre történt: a szomszédai elleni háború azonnali megindítása helyett – amely nagy valószínűséggel azonnali vereséget is eredményezett volna –, Hitler lassanként növelte a feszültséget. Minden lépés csupán egy kicsivel volt merészebb az előzőnél, így az előzőt elfogadó nagyhatalmak kevésbé tiltakozhattak a következő ellen – és még kevésbé volt indokolt a háború megindítása az adott kontextusban aprónak látszó változás miatt.
Hitler először 1936 márciusában csapatokat vezényelt a Rajna-vidékre, amely az első világháborút követően előbb közvetlen francia megszállás alatt volt, majd demilitarizált övezet lett. Mivel ez a katonai akció Németország területén belül történt – „saját hátsó kertjében”, ahogy a brit Lord Lothian fogalmazott – ez olyan lépés volt, amellyel egyetlen ország sem lett volna hajlandó fegyverrel szembeszállni. Ennek ellenére azonban jelentős változást hozott az európai erőegyensúlyban – Németország nyugati határa immár újra katonai védelem alatt állt, és felvonulási területként is használhatóvá vált.
A következő lépés az 1938. márciusi Anschluss, azaz Németország és Ausztria egyesülése volt. Ez korántsem volt egyedül Hitler akaratának folyománya, mivel Ausztriában is jelentős támogatottsággal bírt, hogy az 1871-es német egységből „kihagyott” osztrákok is az új német birodalom részei legyenek. Németország ezzel megerősödött, továbbá közös határra tett szert legfőbb ideológiai szövetségesével, Olaszországgal.
Ausztriát Csehszlovákia követte, több lépésben – az 1938. szeptemberi müncheni konferencia kimondta a németek lakta Szudéta-vidék Németországhoz csatolását, a terület megszállása novemberben fejeződött be. Ezzel azonban a korábban Csehszlovákia által Németországgal szemben kiépített védelmi rendszerek is német kézre kerültek, gyakorlatilag nyitva hagyva az ország többi részét a német megszállás előtt. A szintén 1938. novemberi első bécsi döntéssel, amellyel Magyarország és Lengyelország kaptak területeket Csehszlovákiától, majd Csehország maradékának 1939. márciusi német megszállásával és Szlovákia függetlenségének kikiáltásával Csehszlovákia megszűnt létezni.
Hitler ezzel a lépésével nem csupán túlment a Münchenben megállapított feltételeken, de még programjában, a Mein Kampfban leírtaknál is – a német nyelvű területek egyesítésén túl a birodalmához csatolt hétmillió csehet is, akik számára ez korántsem volt előnyös fejlemény. A nemzetközi közösség azonban csak ekkor kezdte felismerni, hogy Hitler vélhetően a továbbiakban sem fogja tartani szavát, és az újabb háború Németországgal elkerülhetetlen. Eddigre azonban Németország magához csatolt két másik országot, azok minden erőforrásával együtt, ismét lépéselőnybe helyezve magát Lengyelország 1939. szeptemberi, majd Franciaország 1940. májusi lerohanásához.
Behunyt szemmel
Az utókorból visszatekintve könnyedén megállapítható, hogy Olaszország és Németország gyakorlatilag minden politikai lépése a két világháború között az újabb háború felé mutatott, azonban a brit és francia vezetők sorozata ezt nem volt hajlandó belátni. Ez azonban egy meglehetősen sarkított elbeszélése a történteknek, és nem veszi számításba e hozzáállás okait: az első világháborúban átélt borzalmak elkerülésének vágyát, és a gazdasági világválságból való kilábalás elsődlegességét. A helyzet talán úgy írható le pontosabban, hogy az óhatatlanul hatalmas emberi és gazdasági áldozatokkal járó fegyveres konfliktust Németországgal igyekeztek a legvégsőkig elkerülni – jól mutatja ezt, hogy Nagy-Britannia és Franciaország ugyan tiltakozott Csehszlovákia megszállása ellen, de csak Lengyelország lerohanását követően üzentek hadat Németországnak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
