Múlt-kor.hu

Miért nem jártunk már csaknem fél évszázada a Holdon?

Miért nem jártunk már csaknem fél évszázada a Holdon?

2018. szeptember 5. 18:40 Múlt-kor

1969. július 20-a mérföldkő volt az emberiség, a technológia és a tudomány történetében – két ember a Holdra lépett az Apollo–11 misszió keretében. Ezt a bravúrt utoljára 1972. december 11-én ismételte meg az emberiség. Az amerikai űrügynökség, a NASA úgy döntött, az ekkor a Holdra szálló Apollo–17 lesz az utolsó élő emberes Hold-misszió – legalábbis egy ideig. Ez az idő egyre hosszabbra nyúlik – több, mint 45 éve nem járt ember a legközelebbi égitesten. Ennek oka leginkább az Egyesült Államok és a Szovjetunió között zajló űrverseny fókuszváltása, majd megszűnése az utóbbi ország összeomlásával.

Az, hogy pontosan miért volt fontos embert küldeni a Földhöz legközelebbi égitestre, igen jól dokumentált. A második világháborút követő úgynevezett „hidegháború” alatt az Egyesült Államok és a Szovjetunió egy korábban soha nem látott léptékű fegyverkezési versenybe kezdett, melynek során a két fél egymás közelében tudott maradni technikai téren. A verseny csúcspontja az volt, amikor mindkét oldal olyan hordozórakétákat fejlesztett ki, amelyekkel akár a világ másik oldalán lévő célpontokhoz is el tudott juttatni pusztító atomtölteteket.

A katonai rakétafejlesztéssel párhuzamosan, voltaképpen annak részeként zajlott az űrverseny – mindkét ország előbb föld körüli pályára, majd távolabbi célpontok felé küldött előbb pilóta nélküli eszközöket, majd embert szállító űrjárműveket. Elsőként a Szovjetunió állított pályára műholdat 1957 októberében, ez volt a Szputnyik–1. Egy hónappal később már fellőtték a Szputnyik–2-t is, ezúttal már egy élőlénnyel, a Lajka nevű kutyával a fedélzetén. Nem sokkal később, 1958. január 31-én az Egyesült Államok is pályára állította saját első műholdját, az Explorer–1-et.

1961. április 12-én az első ember is az űrbe jutott: Jurij Gagarin a Vosztok–1 fedélzetén megkerülte a Földet, majd épségben visszatért. Kevesebb, mint egy hónappal később követte őt Alan Shepard a Mercury-Redstone 3 misszó keretében. Mivel azonban egyik addigi mérföldkövet sem elsőként érték el, a NASA-nál egyre sürgetőbbé vált egy minél nagyobb szabású küldetés elsőként való végrehajtása. 1966-ra a NASA költségvetése az Egyesült Államok teljes szövetségi költségvetésének 4,6 százalékát tette ki. Sikerült ugyan lépést tartani a Szovjetunióval, az 1969-es Holdra szállással pedig úgymond „lekörözni” is, ez azonban csak szó szerint csillagászati áron volt lehetséges.

Összehasonlításul az Apollo-program vége után létrehozott űrsiklóprogram 1982-ben a szövetségi költségvetés 0,75 százalékába került, a 2000-ben üzembe helyezett Nemzetközi Űrállomás pedig ennél is kevesebbe. Napjainkban kevésbé köztudott, de már 1969-ben, amikor az Apollo-program elérte célját, már fogyatkozóban volt az amerikai űrprogram politikai és gazdasági támogatottsága. Ezt tetézte az 1973-as olajválság, amely után az amerikai közvélemény egyre jobban odafigyelt az ország pénzügyeire is. Az űrkutatás folytatódhatott, de anyagilag sokkal korlátozottabb keretek között.

A NASA tevékenysége a kutatásra és a tudományos mérések elvégzésére korlátozódott, emiatt indult az űrsiklóprogram, illetve a Skylab-program is, amely az első amerikai űrállomást, egyben az addigi legnagyobb, Föld körüli pályára állított eszközt eredményezte (az első űrállomás az 1971-ben pályára állított szovjet Szaljut–1 volt). Az űrsiklók fejlesztésével párhuzamosan a NASA leállította a gigantikus Saturn V rakéták gyártását, amelyek a Föld gravitációs mezejének elhagyását tették lehetővé az Apollo-űrhajók számára. A megmaradt rakéták múzeumokba kerültek. Ezzel a leépítéssel tulajdonképpen meg is szűnt mind a technológiai, mind maga a fizikai infrastruktúra, amely lehetővé tette a Holdra szállásokat.

Az űrsiklókat, mivel többszöri használatra tervezték, olcsóbb beruházásnak tartották, mint az egyszer használatos indítórakétákat. Mire azonban minden elvárt feladatra sikerült alkalmassá tenni őket, karbantartásuk jóval bonyolultabbá – és drágábbá – vált a tervezettnél. A Challenger űrsikló 1986-os, hét ember életét követelő tragédiája után a programban két és fél éves szünetet tartottak, amíg minden szóba jöhető veszélyes hibát ki nem javítottak a megmaradt űrsiklókon. Emellett a NASA jóval körültekintőbb eljárásrendeket vezetett be.

A Szovjetunió 1991-es széthullásával az addigi űrverseny végleg véget ért, és a NASA-nak nem maradt kivel versenyeznie. Az újdonsült Oroszországi Föderáció űrügynöksége jóval kisebb költségvetéssel üzemelt a Szovjetunióénál, a használható űrjárművei pedig a még az 1960-as években fejlesztett Szojuz típusok voltak. A NASA-nak az űrsiklóprogram mellett nem volt forrása jelentős saját fejlesztésekbe kezdeni, így megszületett az együttműködés ötlete, amelynek végeredménye a Nemzetközi Űrállomás lett: az amerikai űrsiklókkal végezték az eszköz megépítését az űrben, az orosz Szojuzok pedig a legénységet és az ellátmányt szállították (és szállítják napjainkban is).

A folyamatosan váltakozó személyzet mindig vegyes nemzetiségű űrhajósokból áll, amely tovább segíti elő a két ország űrprogramja közötti együttműködést. A Nemzetközi Űrállomást 2000-ben foglalta el első legénysége, a jelenlegi tervek szerint pedig legalább 2024-ig tovább használják. Az űrsiklóprogramot a NASA 2011-ben leállította.

Amióta a hidegháborús feszültség elmúlt, nem volt, ami sürgetné a világ bármely országát űrprogramja gyors ütemű, óhatatlanul rendkívül költséges fejlesztésére. Többnyire a meglévő technika és az anyagiak határozzák meg a világ űrügynökségeinek képességeit. Az utóbbi években ismét megnőtt az érdeklődés az űrkutatás iránt, a NASA jelenleg az Orion névre keresztelt űrmodult fejleszti, amely mind az űrállomásokat, mind a Hold és akár a Mars ember által történő kutatását is képes lehet kiszolgálni. Valószínűleg egyre nagyobb szerepe lesz a különféle magánvállalkozásoknak is az űrkutatás gazdaságosabbá tételében, ezek közül a legismertebb a SpaceX. Pillanatnyilag tehát úgy áll a helyzet, hogy az Apollo–17 után végre újra kilátásban van, hogy ember lép a Holdra.

Miért nem jártunk már csaknem fél évszázada a Holdon?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. ősz: Legendás apák és fiúk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra