Múlt-kor.hu

„Ölök ha kell! Vagy mégsem?” – így változott a katonák ölési hajlandósága a háborúk során

„Ölök ha kell! Vagy mégsem?” – így változott a katonák ölési hajlandósága a háborúk során

2018. augusztus 6. 13:02 Gueth Ádám

Ha a háborúra gondolunk, a legtöbbször egymásra lövöldöző katonák jutnak az eszünkbe, akik látszólag hezitálás nélkül képesek tüzet nyitni bárkire. A történelem azonban azt mutatja, hogy a legtöbb baka korántsem tartotta olyan egyszerűnek, hogy meghúzza fegyverének elsütő billentyűjét, ha ellenséget lát. Talán valami ősi ösztön ez, ami megtiltja nekünk hogy ártsunk a saját fajtánknak?

Sokkoló statisztikák

A II. világháború az emberiség történelmének legpusztítóbb fegyveres konfliktusa volt több mint 50 millió halottal világszerte. Nehezen hinnénk el, hogy egy ilyen háborúban, bárki is lelkiismereti gondokkal küszködött volna, ha szembekerült az ellenséggel. Az Amerikai Egyesült Államok 1947-ben egy felmérést készített S. L. A. Marshall dandártábornok vezetésével, melyben vizsgálta a háborúban részt vett katonák ölési hajlandóságát. A felmérés alapján kiderült, hogy az amerikai gyalogos katonák mindössze a 15-20%-a lőtt rá ellenséges katonára és csupán 2% számított tényleg eredményesnek a küzdelmekben. Az eredmény valósággal sokkolta a fegyveres erőket és előtérbe került a katonák ölési hajlandóságának fejlesztése, javítása. A  koreai háborúban az eredmény 50%, a vietnámi háborúban pedig már 90% körül mozgott. Kiderült azonban, hogy ez az ölési mutató az egyes fegyvernemeknél meglehetősen eltérő adatokat mutat. A harckocsizók, a pilóták és a haditengerészek, akik nem látták ellenségüket szemtől szembe, sokkal könnyebben és nyugodtabb lelkiismerettel harcoltak, mint azok a gyalogosok, akik olykor közelharcban voltak kénytelenek elvenni embertársaik életét.

A háborúnak ezt a kevésbé ismert oldalát Dave Grossman több könyvében (On Killing, On Combat) is vizsgálta. Grossman katonaként és pszichológusként gondolkozott el az ölés valódi természetén és a jórészt általa kidolgozott tudománynak az angol „killology” nevet adta. Grossman kiemelte, hogy az állatvilágban is megfigyelhető, hogy az egymással rivalizáló, de egyazon fajhoz tartozó egyedek ritkán ölik meg egymást és az embernél is hasonló működést feltételezett. Véleménye szerint a legtöbb ütközet vagy csata nem az ellenség lemészárlásáról szólt, hanem az elrettentésről és az erőfitogtatásról. A szakértő a legtöbb halálos áldozatot a távolsági fegyvereknek tulajdonítja (nyílzápor, puska, ágyútűz, bombázás).

Grossman az ölés nehézségét történelmi tényekkel is igyekezett alátámasztani. Az amerikai polgárháború legvéresebb csatájában Gettysburgnél, a legtöbb muskétát töltve találták a kutatók, volt amelyiket gazdája huszonháromszor is újratöltötte, tüzelés nélkül. Az első világháborúban német katonák panaszkodtak fagyási sérülésekre, de csak a mutatóujjukban, amely a ravasz meghúzásáért felel. Számos összecsapásban a katonák valamivel az ellenség feje fölé céloztak és nem akartak bennük valódi kárt tenni.

Megfigyelhető volt az is, hogy az egyes fegyvernemek képesek együttérzést mutatni. A harckocsizók például, ha megsemmisítettek egy ellenséges járművet, a menekülő személyzetre nem nyitottak tüzet, mivel úgy gondolták, akár ők is juthattak volna hasonló sorsra. A gyalogos katonák viszont, akik sportszerűtlennek érezték azt, hogy egy páncélozott járműből lövöldöznek rájuk, sokszor nem hagytak túlélőt.

Nem véletlen az sem, hogy a felek minél jobban igyekeznek kerülni hogy szemtől szembe kelljen elvégezni a gyilkolás véres feladatát. A távolra ható fegyverek erre tökéletesen alkalmasak, de a kivégzések megrendezettsége is hasonló célt szolgál; felmenteni a hóhért a lelki teher alól. Mivel a szem a lélek tükre, ezért a kivégzések során az elítélt fejére zsákot húznak szemét eltakarják, hogy a hóhér illetve a kivégzőosztag minél egyszerűbben végezze a dolgát. A tarkólövés szintén megakadályozza az esetleges érzelmi azonosulást, amit a szerencsétlen halálraítélt tekintete okozna. A náci koncentrációs táborok gázkamrái is hasonló célt szolgáltak.

A hadseregek egészen az I. világháborúig egyszerűen a gyávaság jelének tartottak olyan jelenségeket, amiket a modern pszichológia és pszichiátria már kiemelt figyelemmel kezel. Ilyen például az idegsokk (akkori nevén gránátnyomás), illetve a poszttraumás-stressz (PTSD).

A harci kedv javítása

Ahhoz hogy a sereg az ölési mutatókon javítson először is a sikeres 2%-ot kellett megvizsgálni. A vizsgálatok azonban furcsa eredményt mutattak. A 2%-on belül körülbelül 1% azért teljesített jól a harcmezőn, mert valamiféle mentális zavar miatt kórosan viszonyultak a gyilkoláshoz. Majdnem minden háborúból ismerünk leírásokat katonákról, akik szinte örömmel irtották az ellenségüket és semmiféle együttérzést nem mutattak velük szemben. A másik 1%-ot Grossman a pásztorkutyákhoz hasonlította. Lényegében ők tekinthetőek a háború igazi hőseinek, akik képesek megölni ellenségüket, de empatikusak a bajtársak felé és képesek társaikat is ösztönözni és terelni a parancs végrehajtására. A probléma természetesen az, hogy csupán erre az 1%-ra alapozva nem lehet igazán nagy létszámú és hatékony hadsereget szervezni, így a fegyveres erők elkezdtek megoldás után kutatni.

Az amerikai hadsereg különböző drogokkal és stimuláló szerekkel is kísérletezett (elsősorban a '60-as években), de a kábítószerek hatására a katonák lelketlenül, robotként reagáltak az őt ért hatásokra. Hasonlóan kudarcot vallottak a hipnózissal végzett próbálkozások is. Az egyik legelképesztőbb kísérletben elítéltek fejét rögzítették és szemeiket kipeckelték és erőszakos filmeket vetítettek számukra, akárcsak  Stanley Kubrick A mechanikus narancs című filmjében, de a hatás itt sem hozta meg a kívánt eredményt.

Ősi módszernek számított ezenkívül az ellenség démonizálása is. Ha a másik oldalon lévők gyakorlatilag nem is emberek, hanem primitív barbárok, szörnyek vagy állatok, a katona sokkal könnyebben és nagyobb kedvvel képes vért ontani. A német hadseregben illetve az SS-ben primitív alsóbbrendű fajnak bélyegezték a szlávokat, az amerikaiak pedig majomként kezelték a csendes-óceáni szigeteket elfoglaló japánokat. A démonizálás viszont torz képet teremt a katonák fejében, ami túlkapásokhoz és atrocitásokhoz vezethet, amit a vezetés (általában) igyekszik kerülni.

A modern kiképző módszerek inkább arra törekszenek, hogy minél élethűbben szimulálják a harci körülményeket. A hagyományos, karton céltáblákra meglehetősen könnyű tüzet nyitni. Egyből nehezebb a dolog, ha valakinek a képét vagy egy élethű bábut kell eltalálni, ami egy igazi emberhez hasonlóan elbukik vagy vérszerű nedvet spriccel magából találat hatására. A modern módszerek a katonák kondicionálására törekszenek, vagyis igyekeznek reflexszerű, pozitív érzetet kialakítani a fegyverhasználattal kapcsolatban. A fegyveres erők kiképzésénél népszerűek az olyan kérdezz felelek típusú mondókák, mint a „Mitől zöldül a fű? A vértől.” vagy a „Mire születtel? Ölésre.”

A módszer Pavlov kutyájának betanítására hasonlít, aki a csengő hangját az élelemmel társította, így egy idő elteltével már a csengő hangjára is beindult náluk a nyáltermelés. A kiképzés alatt viszont végig fontos szempont, hogy bár a katonák levetkőzik gátlásaikat az ellenség életének kioltásával kapcsolatban, de a bajtársak felé fokozott felelősségtudatot alakítanak ki. Az öléssel kapcsolatos feltételes reflexek így csupán bevetésen aktivizálódnak és a katonák nem válnak puszta gyilkológépekké.

A kondicionálás szélsőséges példájának a japán hadsereg számított, ahol prostituáltakkal jutalmazták azokat a fegyvereseket, akik kellően kegyetlenül bántak a hadifoglyokkal azok kínzása során.

Gyermekeink, a gyilkológépek

Grossman tanulmányaiban és interjúiban rendszeresen támadja az erőszakos videojátékokat és filmeket. Véleménye szerint ezek hasonlóan kondicionálják a játékosokat a gyilkolásra, ahogyan a modern kiképzési módszerek, de a videojátékok nem tanítják fegyelemre felhasználóikat. Az erőszakos médiatartalmak tehát kontroll nélkül végzik el azt a munkát, amit a hadsereg ellenőrzött körülmények között tesz. Grossman példaként hoz fel olyan iskolai lövöldözéseket, ahol az elkövető bár életében először fogott fegyvert, mégis pontos és végzetes lövésekkel volt képes végezni az ártatlan áldozatokkal, amit egyértelműen a „first person shooter” típusú játékoknak tulajdonít.

Grossman állításai természetesen több ponton is támadhatóak. A szakértő ugyanis néha túlságosan nagy szerepet tulajdonít a pszichológiai hadviselésnek és mintha megfeledkezne arról, hogy a háború természetét gazdasági, társadalmi és technikai tényezők is befolyásolják. Az általa hivatkozott felmérések hitelességét (így a Marshall-féle felmérést is) más szakértők és egykori veteránok is támadták. A videojátékokkal kapcsolatban is számos ellentmondásos tanulmány látott napvilágot, melyek közül több éppen ellentétes hatást ír le, mint amit Grossman állít. Grossman ráadásul olyan mészárlásokat is a videojátékoknak tulajdonít, ahol az elkövető egyértelműen pszichopatikus jegyekkel bírt és tettének valószínűleg az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy játszott-e valaha erőszakos játékkal (lásd a norvég tömeggyilkos, Anders Breivik esetét).

Tagadhatatlan viszont, hogy embertársaink megölése semmiképpen sem számít természetes viselkedésnek, így a katonáknál mindenképpen komoly biológiai és morális gátat kell áttörni ennek végrehajtásához. Grossman azt is kiemeli, hogy a modern kiképző módszerekkel ugyan rávehetőek a fegyveresek arra, hogy hatékonyan pusztítsák az ellenséget, de arra nem, hogy ezzel a tudattal nyugodtan éljenek együtt a későbbiekben. A vietnámi háborúban, ahol az ölési hajlandóság már 90% felett mozgott, a hazatért katonák rémálmokról, poszttraumás stresszről és komoly lelkiismereti problémákról számoltak be. Az iraki háborút követően pedig rengeteg egykori veterán követett el öngyilkosságot, mert nem tudott együtt élni a nyomasztó élményekkel.

A szomorú igazság viszont az, hogy hiába van a génjeinkbe kódolva, hiába plántálták belénk a tízparancsolattal az ölés tilalmát, az emberiség újra és újra áttöri saját biológiai és morális gátjait.  A modern hadviselés által a gyilkolás sokszor gombnyomásra, rakéták által történik, teljesen személytelenül. Az eredmény pedig még borzasztóbb, mintha kardokkal és lándzsákkal koncolnánk fel egymást...

„Ölök ha kell! Vagy mégsem?” – így változott a katonák ölési hajlandósága a háborúk során

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. nyár: Szerelmes uralkodók

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra