Múlt-kor.hu

Két részre szakította az országot a tiszaeszlári vérvád

Két részre szakította az országot a tiszaeszlári vérvád

1882-ben a világsajtó hónapokig egy kétezerötszáz lelket számláló szegény szabolcsi falura figyelt. Ekkor tűnt el egy áprilisi délutánon a 14 éves cselédleány, Solymosi Eszter, amivel kapcsolatban a gyanú a tiszaeszlári zsinagógában éppen pészachi metszőválasztást tartó alig tucatnyi zsidóra terelődött. A sajtó hatalmasra fújta a szabolcsi drámát: a vádlottak padján a magyarországi zsidóság ült, az ügyész a vádbeszédében felmentést kért, egy gyermek apja ellen gyilkosságról tanúskodott, a védelmet az ország legjobb védőügyvédjei látták el, míg az ítélő esküdtszék a sajtó szerint maga az ország volt. Az elsőfokú felmentő ítélet hallatán felbolydult az ország: zavargások törtek ki szinte mindegyik nagyvárosban, főként a Dunántúlon, a kormány statáriumot rendelt el, de még így is a katonaságot kellett bevetni a tömegoszlatáshoz, ami halálos áldozathoz is vezetett. A per közben került sor Magyarország első antiszemita pártjának megalakulására is, amely 9 éven át parlamenti erő volt.

Az antiszemita mozgalom

A zsidókkal szembeni vérvád nem volt újkeletű Európa történelmében. Az ókor, majd a középkor folyamán is érték atrocitások, pogromok egyes zsidó közösségeket, amiért állítólag egy keresztény ember vérét használták valamelyik rituáléjukhoz. Magyarországon is előfordultak hasonló esetek, ám általában ellenbizonyítást nyert a feláldozással vádoltak esete, mert az eltűnt visszajött, vagy egyéb halálokok nyertek bizonyítást.

A tiszaeszlári esetet megelőzően öt vérvád bizonyult „igaznak”: az első 1494-ből Nagyszombatból, míg az utolsó 1791-ből, Tasnádról származik. Az első három esetben az akkor még törvényes kínvallatásnak köszönhették a „beismerő” vallomásokat. A tiszaeszlári per volt az első, amely modern perjogi keretek között zajlott le.

Már jóval a magyarországi események előtt kiterjedt zsidóellenes mozgalmak voltak szerte Európában: amíg ez Nyugaton gyűlésekben, röpiratokban, egyletekben és zsidó boltok bojkottjában nyilvánult meg, addig az Romániában vagy Oroszországban pogromokat és gettósítást jelentett.

Hazánkban Istóczy Győző kormánypárti képviselő már 1875-ben zsidóellenes beszédet tartott az Országgyűlésben, amikor éppen az oroszországi pogromok elől menekülő zsidók bevándorlása volt napirenden. Éppen abban az évben jutott be a magyar Országgyűlésbe történetének második zsidó képviselője, Einhorn Ignác. Az „antiszemita” mint szó, kifejezés csak 1878-ban jelent meg Németországban, éppen egy Wilhelm Marr nevű kikeresztelkedett zsidó tollából, aki „sémiellenes” mozgalmát nevezte így. Abban az évben mondta el a már említett Istóczy a hírhedtté vált „Palesztinai beszédét”, amelyben felmerült a zsidók kitelepítése is - többek között a Szentföldre.

Ekkorra már elkezdte a kormányzó Szabadelvű Pártból és a baloldali ellenzékből egyaránt maga köré gyűjteni híveit, de az akkor a politikai paletta tengelyét adó közjogi kérdést nem sokan tudták másodlagossá tenni. A zsidóellenes képviselők a 12 Röpirat nevű folyóirat köré tömörültek és megkezdték pártjuk szervezését - példaképeiktől némileg lemaradva, mert Bécsben már 1882-ben megalakult a zsidóellenes Osztrák Reformegylet.

Mi történt Tiszaeszláron?

Az 1882-es év lángra lobbantotta a magyarországi antiszemita mozgalmat. Április 1-jén, szombat délben Tiszaeszláron eltűnt egy 14 éves parasztleány, Solymosi Eszter, mikor éppen egy festékboltból tartott hazafelé; gazdasszonya, Huri Andrásné ugyanis húsvét közeledtével díszítgette a házat. Visszafelé még beszélt nővérével, aki egy zsidó családnál szolgált cselédként - ekkor látták őt utoljára.

Bár visszaútja a zsinagóga előtt vezetett, ekkor még senki sem hozta összefüggésbe a kislány eltűnését a zsidókkal, akik ekkor éppen a pészach előtti nagyszombatot ülték és az ünnepekre új saktert, azaz metszőt választottak, így a zsinagógában sok nem helyi zsidó is tartózkodott.

Solymosiné sírva járta végig a falut, amikor a zsinagóga előtt Scharf József harangozó (samesz) és felesége megállították. Az anya érdeklődő kérdésére adott válaszuknak nagy jelentőséget tulajdonítottak a vérvád hívei: „Ne búsuljon, meg fog kerülni a lánya. Nánáson is történt hasonló eset, ott is elveszett egy gyermek, akkor is a zsidókat gyanúsították, s a gyermeket később a réten megtalálták” - mondta. Egy másik idézet szerint Schart nem használta az „is” szót: „már a zsidókra kezdték ráfogni, hogy ők emésztették el...” A meggondolatlan vigasztalásban sokan már a vád nélküli védekezést vélték felfedezni.

Solymosiné másnap, Vencsellőn Jármy Jenő szolgabírónak jelentette az esetet, aki országos körözést rendelt el. Április 30-án történt az addig eredménytelen keresés másik gyanús esete: a 4 éves Scharf Samu, az egyházfi fia elmondta a vele együtt legeltető szomszéd lányoknak, hogy „behivta atyus a magyar lányt a templomba... leültette, kezét hátrakötötte, a száját ronggyal bedugták, megmosták, a metszőbácsi pedig elvágta a nyakát”. A védelem állítása szerint a helybéliek kaláccsal, édességgel és belebeszéléssel „szedték ki” Samuból a mondottakat, de a vizsgálóbíró emlékezései szerint mindez alaptalan volt.

Erre Solymosiné május 4-én már a zsidók ellen tett feljelentést a szolgabírónál. A helyszíni szemlét a zsinagógában 12-én tartották, de nem találtak a lányra utaló nyomokat. 19-én a nyomozást Bary József törvényszéki aljegyző vette kézbe vizsgálóbíróként, akiről a „filoszemita” sajtó előszeretettel terjesztette, hogy mindvégig a vérvád bebizonyítására akarta kihegyezni a nyomozást, hitt a vérvádban, s a halál többi lehetséges okát kizárta. Maga Bary visszaemlékezéseiben elhatárolja magát a vádaktól: állítása szerint az emberölés mindössze a néhány egybegyűlt izraelita elrugaszkodott „vallási rajongásának” tudható be, s nem általánosan zsidó „boszorkányságról” van szó.

Azt mindenki tudta, hogy a vádat egy négyéves kisfiú fecsegésére nem lehet alapozni, így megbízhatóbb tanú kellett. Május 21-én Bary utasítására hallgatták ki a 13 éves Scharf Móriczot, Samu bátyját, aki vallomása alapján a kulcslyukon keresztül látta az eseményt. A kihallgatást a csendőrök végezték egyikük házában, a védelem pedig tanúkkal bizonyította, hogy a korbácstól, a pofonoktól és más lelki ráhatásoktól eredt meg a fiú szája. Bary vizsgálóbíró visszaemlékezéseiben ezen vallomás megbízhatósága mellett kardoskodik, s cáfolja, hogy a kihallgatás fültanúi hallhatták egyáltalán az esetet, továbbá hangsúlyozza, hogy a fiú a tárgyaláson Eötvös Károly keresztkérdései közepette is fenntartotta vallomását.

Mindenki Tiszaeszlárra figyel

Ekkorra vált az ügy országossá. Első budapesti lapként a Magyar Állam számolt be a tiszaeszlári eseményről, majd három nappal később Ónody Géza, Tiszaeszlár (függetlenségi párti) országgyűlési képviselője az Országgyűlésben ismertette az eseményeket, melyet képviselőtársa, Istóczy Győző megismételt. Istóczy politikai tőkét kívánt kovácsolni az esetből: a zsidóellenes hangulat nagyot lökött az antiszemita politikai mozgalom szekerén.

Az ország két részre szakadt: azokra, akik hittek a zsidók által elkövetett gyilkosságban, és akik nem. A sajtóélet is a per során vagy az antiszemita, vagy a filoszemita nyilvánosságot képviselte. Sok napilap hétről hétre váltott „zászlót”, amint nyilvánosságra került egy terhelő vallomás, vagy annak visszavonása, érvénytelenítése.

A budapesti neológ zsidó szervezet, az Izraeliták Országos Irodája június 16-án kérte fel dr. Eötvös Károly függetlenségi párti országgyűlési képviselőt a vádlottak védelmére, mivel azoknak nem volt elég pénzük fogadott ügyvédre. Az ország akkori legjobb védőügyvédje először nem fogadta el a felkérést, de miután maga ment „helyszíni szemlére” Tiszaeszlárra, meggondolta magát. Döntésében nemcsak a busás honor játszott szerepet, meg volt győződve a zsidók ártatlanságáról és nem tartotta elégnek a vádlottak felmentését: magával a vérváddal akart egyszer s mindenkorra leszámolni.

Június 18-án faszállító tiszai tutajosok 30 kilométerre Eszlártól, a Csonkafüzes-rét mellett egy vízihullát találtak. A nyaki tájékon sértetlen holttesten Solymosi Eszter eltűnésekor viselt ruhái és kendői voltak. A bomlásnak indult testet megmutatták a rokonoknak, ismerősöknek, akik közül némelyik felismerni vélte Eszter egyes vonásait, de nővére és édesanyja szerint a talált tetem nem volt azonos vele. Felmerült hát a gyanú: a tettesek egy másik hullára húzták fel Eszter ruháit megtévesztésül.

Megkezdődött a ruszin, szlovák és román tutajosok kihallgatása, akik hosszas vívódás után beismerték: a testet jó pénzért ők öltöztették fel és úsztatták le a megtalálás helyszínéig. Ma már bizonyos, hogy a kihallgatás során nem bántak kesztyűs kézzel a tanúkkal, akik vallomásukat a tárgyaláson is megerősítették. A vízihullán egyébként semmilyen testszőrzetet nem találtak, amit Eötvös a többhetes sodródás és bomlás eredményének vélt. Ez utóbbi ma is a vérvád-hívők egyik fő érve, azaz hogy a test valójában nem Eszteré volt.

A per

Az elsőfokú tárgyalás igen későn, 1883. június 19-én kezdődött meg Nyíregyházán. A több ezer néző mellett az összes jelentős magyarországi lap tudósítója jelen volt, de még külföldi újságoktól is érkeztek tudósítók. Magyarország a művelt világ figyelmének középpontjába került. Esténként a nyíregyházi távirdán égtek a vonalak, sőt még egy tiszavirág-életű napilapot is kiadtak Tisza-Eszlár címmel.

Négy személyt emberöléssel - köztük Schwarz Salamon újonnan megválasztott saktert -, hat főt bűnrészességgel, míg öt embert bűnpártolóként vádoltak. Az ország legjobb védőügyvédjeiből álló védelem kitett magáért: Eötvös Károly július 30-án híres, 7 órás védőbeszédben - a fonalat egészen az ókortól felvéve - érvelt a vérvád alaptalansága mellett. Eötvösre a per alatt önkéntes zsidó testőrség vigyázott Goldstein János vezetésével.

A vádat Szeyffert Ede ügyész képviselte, de vádbeszédével mindenkit meglepett. Kijelentette ugyanis, hogy nem hisz a zsidók rituális gyilkosságának meséjében, a feladatot pedig hivatalból vállalja. A történettudomány mai állása szerint Tisza Kálmán miniszterelnök Szeyffert kinevezésével kerülte meg antiszemitizmusáról híres igazságügyminisztere, Pauler Tivadar szerepét, segítséget nyújtván a védelemnek. A nyomozó hatóságokat és a főbírót így is a zsidókkal szembeni elfogultsággal vádolták, ráadásul a kormányfő nem akarta a világsajtó előtt a „barbár”, „ázsiai” eljárással az ország hírnevét megtépázni.

Augusztus 3-án szétröppent a távírókból a hír: a vádlottakat felmentették. A három ítélő közül a főbírónak már nem is kellett szavaznia, két társa ugyanis a felmentés mellett tette le a voksát. Nem találták kellően bizonyítottnak a vádlottak bűnösségét, így az ítélet nem volt kérdéses. A kérdésre, hogy akkor mi történt Eszterrel (ezt a bíróságnak nem volt tiszte eldönteni, az a vádlottak bűnösségét vizsgálta), Eötvös az öngyilkosságot gyanította. A magánvádló Solymosiné ügyvédje ugyan fellebbezett, de másod- és 1884-ben végül harmadfokon is megerősítették a nyíregyházi verdiktet. Ám az ügy itt még nem ért véget.

A per még el sem kezdődött, mikor 1882 nyarán tüntetések, majd komolyabb zavargások törtek ki szinte minden magyar, német- és szlováklakta nagyvárosban, köztük Budapesten is, követelve a zsidók megbüntetését. A kormány Somogyban már júniusban statáriumot hirdetett, majd a következő hónapban Tisza a röpcédulák elleni intézkedésekre adott közrendeletet az ispánoknak. A forrongások leginkább a Dunántúlra és Pozsony vármegyére voltak jellemzőek, ahol szintén statárium bevezetése mellett döntött a kormányfő.

1884-ben Berhidán már újabb vérvád terjedt a zsidók ellen, de ez a hivatalos nyomozásig nem jutott el. Az elsőfokú ítélet kihirdetése augusztusban már lángra lobbantotta Zala vármegyét, ahol nagyszámú katonasággal kellett szétzavarni a zsidó boltok ablakait betörő tömeget. A 26-i oszlatás sortüzében egy tüntető életét vesztette és többen megsebesültek.

Az első magyar antiszemita párt

Az antiszemitizmus ekkor virágkorát élte Magyarországon. 1883. október 10-én Istóczy Győző vezetésével megalakult az Országos Antiszemita Párt. A magyar politikatörténetben is külön figyelemreméltó volt az 1884-es országgyűlési választás, ahol egy nem közjogi alapokon álló pártnak sikerült bejutnia a törvényhozásba. Az Országos Antiszemita Párt 42 jelöltje közül 17 nyert mandátumot, ami 4%-os eredményt jelentett. Ónody tiszaeszlári körzete mellett zömmel dunántúli és Pozsony vármegyei választókerületek küldtek még antiszemita képviselőt. Tiszaeszlár nélkül a párt feltehetően a parlament küszöbéig sem juthatott volna el.

A pártmozgalom 1885-ben érte el csúcspontját: agitációjuknak köszönhetően négy gyanús vérvád-esetet is jelentettek az országban, de azok természetesen alaptalannak bizonyultak. Bár Istóczy kilépett a pártból, 11 képviselővel még az 1887-1892 között ülésező Országgyűlésben is jelen voltak az antiszemiták. Követeléseiket, mint a zsidók emancipációjuk előtti állapotba helyezését, nem sikerült elérniük.

A magyarországi antiszemitizmus ekkorra már kikerült a világ figyelmének középpontjából. Csehországban további vérvádakra került sor, amelyek szintúgy zavargásokhoz és a katonaság bevetéséhez vezettek. A zsidóellenes élű franciaországi Dreyfus-ügy - bár nem volt vérvád - 1895-re már a tiszaeszlárinál is nagyobb figyelmet kapott.

Eötvös Károly történeti művének címe (A per, amely ezer éve folyik, s mégsincs vége) találóan illik napjainkra is. Bár Tiszaeszlár felemlegetése már nem osztja meg az országot, még mindig él a vérvád. A per során valóban történtek mulasztások, maga Eötvös is nem egyszer ellentmondásba keveredett, és maradtak megválaszolatlan kérdések. Egy pártatlan, az utókor higgadtságával folytatandó „utónyomozás” még várat magára. Talán majd azt követően oszlanak el a kételyek és tehetünk pontot az 1880-as évek leghírhedtebb magyar eseménysorozatának végére.

 
A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és műödtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

Két részre szakította az országot a tiszaeszlári vérvád

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. ősz: Kalandos középkor

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Ács Tibor Adrián, Czókos Gergő, Hajdu Tibor, Tóth Judit

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra