Múlt-kor.hu

Jeruzsálem, az erőszak szent városa

Jeruzsálem, az erőszak szent városa

2015. augusztus 7. 17:50

1956-ban egy tavaszi napon, miközben egy idős hölgy kihajolt a jeruzsálemi Notre Dame kolostor emeleti ablakából, olyan erősen elköhintette magát, hogy kiesett a műfogsora. Normális körülmények között az egyik fiatal apáca valószínűleg azonnal a hölgy segítségére sietett volna, ez esetben azonban erre nem volt lehetőség. A műfogsor ugyanis az izraeliek uralta Nyugat-Jeruzsálem és a jordán fennhatóság alatt álló Kelet-Jeruzsálem között fekvő semleges szakaszra, az ún. senki földjére esett. Végül egy francia, egy izraeli és egy jordán tiszt, valamint néhány apáca együttes fellépése kellett ahhoz, hogy a hölgy visszakapja elhagyott fogsorát. A számos változatban ismert legenda kiválóan illusztrálta az első arab-izraeli háború következtében Jeruzsálemben kialakult abszurd, már-már tragikomikus helyzetet. És bár a két városrész 1967-ban egyesült, a Kelet-és Nyugat-Jeruzsálemet elválasztó fal lebontása korántsem hozta el a várva várt békét a szent városba.

Elszabaduló indulatok

A zsidó, a keresztény és az iszlám vallás által is szent helyként tisztelt Jeruzsálem a 20. században – a korábbi évezredekhez hasonlóan – többször is gazdát cserélt. A település 1917-ben az Oszmán Birodalomtól került brit fennhatósága alá. A második világháború után a városban megszaporodtak az erőszakos cselekmények, és a meggyengült Brit Birodalom kezéből teljesen kicsúszott az irányítás. Végül az ENSZ-re bízták, hogy döntsön a terület további sorsáról. A világszervezet közgyűlése 1947. november 29-én fogadta el a Palesztina felosztásáról szóló, Jeruzsálemet corpus separatumnak nyilvánító, a várost nemzetközi igazgatás alá helyező határozatot.

A tervezet felkorbácsolta az indulatokat. Az arabok és zsidók közötti összecsapások már a határozat elfogadását követő napon megkezdődtek. Az ENSZ-küldöttség 1948. május elején érkezett meg Jeruzsálembe, hogy érvényt szerezzen a közgyűlési határozatnak, ám a harcoló felek ekkor már nem vettek róluk tudomást. David Ben-Guiron május 14-én bejelentette Izrael állam megalakulását, mire válaszul másnap – a britek távozásával egy időben – Egyiptom, Irak, Transzjordánia (1949-től Jordánia), Szíria és Libanon összehangolt támadást indítottak a fiatal zsidó állam ellen.

Jeruzsálemben heves harcok folytak az izraeli és transzjordániai csapatok között, de a várost egyik hadsereg sem tudta elfoglalni, így a felek már 1948. november végén tűzszüneti megállapodást kötöttek. Ezzel lényegében kialakult a várost közel két évtizeden át kettészelő határvonal. Kelet-Jeruzsálem az óvárossal együtt Transzjordánia (Jordánia), Nyugat-Jeruzsálem pedig Izrael fennhatósága alá került. Bár 1949 decemberében az ENSZ újabb határozatban szólította fel a feleket a város elhagyására a nemzetközi irányító testület felállítása érdekében, már nem volt visszaút. Az 50-es évek végére a világszervezet és a nyugati közvélemény is belátta: minden igyekezet hiábavaló.

A kettészakított város

A háború alatt mindkét városrész lakosságának etnikai összetétele jelentősen megváltozott. A jordán fennhatóság alatt álló óváros zsidó negyedének kétezer lakóját kitelepítették, és a Nyugat-Jeruzsálemben élő mintegy harmincezer arab is kénytelen volt elhagyni otthonát.

A határvonalat egy rosszul kihegyezett ceruzával rajzolták meg, így jöhetett létre a két városrész között fekvő semleges, romos terület, a senki földje. Aki a pár méter széles sáv közelébe merészkedett, az életét kockáztatta, a határt ugyanis jordániai orvlövészek felügyelték. Tony Kollek, az 1965-tól Jeruzsálem élén álló, magyar származású polgármester keserűen összegezte tapasztalatait: „Alig volt olyan hónap, hogy valakit nem öltek vagy sebesítettek meg a határon, vagy legalább ne dobták volna meg kővel. Amikor felpanaszoltuk az eseteket a jordániai hatóságoknál, bocsánatkérően csak annyit mondtak: ’Az egyik katona megőrült.’”

A határ mentén betonfalak és szögesdrótok sorát húzták fel, és mindkét oldalra több ezer aknát telepítettek. Mindössze a keresztény papságnak, a diplomatáknak, és a szerencsésebb turistáknak volt lehetősége átjutni az egyetlen határátkelőn, az ún. Mandelbaum-kapun. Bár a fegyverszüneti egyezmény értelmében az izraeliek szabadon látogathatták volna a Siratófalat, Izraelnek pedig biztosítania kellett volna, hogy a Betlehembe vezető főutat használhassák a jordánok, egyik fél sem tartotta be a megállapodást.

1952-ben Jichák Ben Cvi, Izrael második köztársasági elnöke, majd 1953-ban a Külügyminisztérium is Jeruzsálembe költözött. A válasszal Huszein király sem késlekedett, és 1953 nyarán kijelentette: Kelet-Jeruzsálem a Jordán Királyság „alternatív” fővárosa. A külképviseletek Izrael esetében gondban voltak, ugyanis tudták: amennyiben a városba teszik át a székhelyüket, közvetve elismerik Izrael jogát Nyugat-Jeruzsálem birtoklásához. Ennek ellenére a 60-as évek közepére már húsz külföldi követség működött Jeruzsálemben.

A két ország vezetőinek Jeruzsálemmel kapcsolatos lépései azonban elsősorban szimbolikusak voltak, és kevés – városfejlesztési szempontból – meghatározó intézkedést foganatosítottak. A nyugat-jeruzsálemi utcákat hajléktalanok tucatjai rótták, és mindenhol kupacokban állt a szemét. A környező arab államokból rengeteg szefárd zsidó érkezett, akik nyomortelepeken, a kelet-európai származású askenázi zsidóktól teljesen elkülönülten élték mindennapjaikat. Maga Nyugat-Jeruzsálem is több részre szakadt.

A keleti városrészben sem volt jobb a helyzet. Az óváros tele volt palesztin menekültekkel, a turisták tömegeit vonzó szent helyek környékén pedig megszokottá vált a mezítlábas, kéregető gyerekek jelenléte. A legfőbb közlekedési eszköznek a szamár számított. És bár a két településrészen az 50-es években beindult a lassú gazdasági fejlődés, hamarosan teljesen új korszak köszöntött be a város életében.

Sokféleség az egységben

1967 fordulópont Izrael történetében. A zsidó állam a hatnapos háború során elfoglalta a Golán-fennsíkot, a Gázai övezetet, a Sínai-félszigetet, Ciszjordániát, és Kelet-Jeruzsálemet. A jeruzsálemi harcok során a gyors győzelem ellenére 645 arab (köztük 240 civil) és mintegy 200 izraeli (köztük 15 civil) vesztette életét.

Az izraeli alakulatok június 7-én vonultak be a város keleti felébe. A katonákon az óváros birtokbevétele után leírhatatlan eufória lett úrrá. A Siratófal előtt még a legelvakultabb ateisták is könnyes szemmel borultak egymás vállára. Elie Wiesel világhírű író, Nobel-békedíjas politikai aktivista így emlékezett vissza a mámor pillanataira: „Rabbik és a kereskedők, Talmudot tanuló diákok és farmerek, tisztek és iskolás gyerekek, művészek és tudósok – akármivel foglalkoztak éppen, abbahagyták, és megindultak a fal irányába. És amikor elérték, megcsókolták a köveket, és ősi imákat és fohászokat kiabáltak. Ezen a napon mindenki futott. Én is. Soha nem futottam olyan gyorsan, és soha nem mondtam olyan szenvedélyesen azt, hogy ’Ámen’, mint amikor meghallottam az ejtőernyősök minhá imát mormoló hangját.”

Jeruzsálem keleti felének birtoklása ekkortól kezdve túlmutatott a pusztán politikai, katonai és gazdasági érdekeken. A Siratófal a zsidó identitás részévé vált. Bár az izraeliek – az ENSZ felszólítására – visszaadták volna a megszállt területek egy részét az arab államokkal kötött békéért cserébe, Jeruzsálemet immár egyetlen zsidó sem voltak hajlandók föladni. Kelet-Jeruzsálem elfoglalásának napját nemzeti ünneppé nyilvánították, amelyről egyre látványosabb ünnepségek keretein belül emlékeztek meg.

Az izraeli hatóságok rendelkezéseinek értelmében a muszlimok már a megszállás első heteitől kezdve szabadon látogathatták a Hárámot (Templom-hegy), zsidó személyeknek pedig megtiltották, hogy imádkozzanak vagy istentiszteletet tartsanak a muszlimok szent helyein. A vezetők azonban nem csak felvilágosult rendelkezéseket foganatosítottak. Teddy Kollek polgármester utasítására a Siratófal előtt található arab negyed lakóit kitelepítették, a lakásokat pedig lerombolták, hivatalosan azért, mert a nyomornegyeddé vált terület eltakarításával elegendő teret biztosíthattak a turisták számára (addig ugyanis csak egy keskeny sáv választotta el a falat a lakóházaktól).

A város határait megváltoztatták, aminek következtében számos arab kolónia került Jeruzsálem határain kívülre. A városvezetés ráadásul tudatosan törekedett arra is, hogy a korábbi arabok lakta negyedeket is zsidó lakosokkal töltsék fel. Lakóházak sorát húzták fel, amellyel – amellett, hogy elcsúfították a városképet – elérték, hogy Kelet-Jeruzsálem arab lakosságát gyakorlatilag teljesen elszigetelték a palesztin területektől.
Az arabok háttérbe szorítása bizonyos esetekben az utcanevek cseréjében is megmutatkozott: a Nagy Szulejmán utca nevét Ejtőernyős utcára (az ejtőernyős alakulatok komoly szerepet kaptak a hatnapos háborúban), egy másik utca nevét pedig Tsahal térre (az Izraeli Védelmi Erők héber megfelelőjéből összeállított mozaikszó) változtatták.

A városban a 60-as évek végétől kezdve megszaporodtak a palesztin terrorszervezetek robbantásos merényletei, amelyre az izraeli hatóságok sok esetben arabellenes akciókkal reagáltak. A feszültség tovább nőtt, amikor 1969-ben egy keresztény fundamentalista, David Rohan felgyújtotta az al-Aksza mecsetet. A muszlimokat csak hosszú hónapok alatt sikerült erről meggyőzni arról, hogy az ausztrál fiatalember nem zsidó ügynök. A hetvenes évek pedig – a Szikla-dóm felrobbantását tervező – szélsőjobboldali zsidó szervezetek megerősödését hozta.

Az indulatok később sem csillapodtak. Az 1988 elején Jeruzsálemre is átterjedő első intifáda (palesztin felkelés) alatt még nem került sor komolyabb összecsapásokra a városban, a 2000-ben kitört al-Aksza intifáda során azonban megszaporodtak az öngyilkos merényletek. Az izraeliek emiatt egy több száz kilométeres, Kelet-Jeruzsálemet is érintő biztonsági falat húztak fel a palesztin területek és Izrael között. A „biztonsági kerítés” több tízezer arabot zárt ki a városból. És hogy ezek után mikor lesz béke a szent város egymástól teljesen elkülönülő népei között? Azt talán csak Isten tudja.

Jeruzsálem, az erőszak szent városa

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra