Múlt-kor.hu

Hogyan léptek a vesztőhelyre az aradi vértanúk?

Hogyan léptek a vesztőhelyre az aradi vértanúk?

Hogyan léptek a vesztőhelyre az aradi vértanúk?

Október 6. 2001. óta hivatalos nemzeti gyásznap. Az 1849-ben ezen a napon kivégzett 13 aradi és két pesti mártír, köztük Batthyány Lajos gróf, Magyarország első miniszterelnöke hősi viselkedésükkel megmutatták, hogyan tudnak a magyar ügyért harcolók komoly katona módjára, méltósággal meghalni. Utolsó perceikkel is a nemzetnek és a világnak mutattak példát a magyar szabadságharcosokról, akiket sok osztrák csupán felforgató aljanépnek nézett. A megtorlás hónapjai és annak menete a történelemkönyvekből jól ismertek. De még a levert szabadságharc után feketébe öltözött nemzet sem ismerhette pontosan az október 6-i áldozatok végóráit, mert a kivégzések nyilvánossága korlátozott volt.

A megtorlás halottai

A megtorlás célja a rebellis magyar katonai és politikai vezetés lefejezése volt, így csökkentve egy újabb hasonló eseménysorozat potenciálját. Az összesen körülbelül 120 jóváhagyott halálos ítélet végrehajtása 1849 januárjától egészen 1854-ig elhúzódott és a kiadott császári irányelvek alapján zajlott le. Ez azt jelentette, hogy Julius Jakob von Haynau táborszernagy 1849. szeptember 22-től szabad kezet kapott a császártól és a Schwarzenberg-kormánytól a halálos ítéletek jóváhagyására, vagy kegyelmezésére. A döntéssel Ferenc József hivatalosan elháríthatta magáról a kivégzések zöméért a közvetlen felelősséget. Az udvar a „bresciai hiéna” szabadjára engedésével kívánta elvégeztetni a piszkos munkát.

A szabadságharc 35 magyar tábornoka közül tizenkettőt az „aradi Golgotán” végeztek ki, október 6-án. Mindjüket felségsértésben találta bűnösnek az aradi hadbíróság, és teljes fő-, rang- és vagyonvesztés volt sorsuk. A temesvári Kiss Ernő volt huszárparancsnok eleve lőpor és golyó általi halálra ítéltetett. A váci csata hőse, Dessewffy Arisztid; az örmény származású Lázár Vilmos (az egyetlen nem tábornok, akit október 6-án Aradon kivégeztek) ezredes, hadtestparancsnok; és a zombori Schweidel József, a kormány mindenkori székhelyének helyőrségparancsnoka Haynau „kegyelme” folytán részesülhetett golyó általi halálban.

Kötél általi halálra ítélte ugyanezen hadbíróság a pozsonyi német Aulich Lajost, Buda ostromának egyik hősét; a horvátországi szerb Damjanich Jánost; a szintén horvátországi Knezić Károlyt; Láhner Györgyöt, aki a szabadságharc hadiiparáért volt felelős; a hesseni Leiningen-Westerburg Károlyt, aki magyar felesége révén került hazánkba; Nagysándor Józsefet, aki Buda bevételénél az elsők között hatolt be a Várba; a bécsi Poelt von Poeltenberg Ernőt, aki osztrák-német volta ellenére harcolt a magyar szabadságért; és végül Török Ignácot, a magyar erődök műszaki felelősét.

Ez a fájdalmas, megalázó halálnem sosem volt jellemző nemesek, de különösen nem magas rangú katonatisztek esetében. Arad egyébiránt 15 szabadságharcos vértanúságának volt a helyszíne 1849-ben: augusztus 22-én itt akasztották fel Ormai Norbert ezredest, majd október 25-én, már a tizenhármak után lőtték agyon Kazinczy Lajost. Utóbbi alezredes zárta az 1849-ben kivégzettek sorát Magyarországon.

„Nem félek a haláltól, hisz ezerszer néztem én szemeibe”

A 13 aradi halálra ítélt utolsó óráit az aradi várba melléjük rendelt lelkészek beszámolóiból ismerjük. Howiger osztrák tábornok éjjel 2 órára rendelte be a várba a lelkipásztorokat a foglyokhoz. Az addig virrasztó 13 elítélt búcsúlevelet írt szeretteinek, de Damjanichné, Láhnerné és Vécseyné még urukkal is találkozhatott.

A törött lábbal fekvő ortodox vallású Damjanich gorombán elküldte a hozzá küldött szerb pópát, szemére hányva, hogy „nemzete mennyit vétkezett a magyarság ellen”, így Sujánszky György minorita szerzetesnek gyónt meg, mindjárt azt követően, hogy áttért a római katolikus vallásra. „Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg” – mondta Sujánszkynak.

Az utolsó éjszakán amíg Aulich Horatiust olvasott, Török Vauban francia hadmérnök várerődítési könyvét bújta, Láhner fuvoláján játszott: Donizetti Lammermoori Luciájából, a haldokló Edgár búcsúáriáját fújta. Az előbb említett Sujánszky – Poeltenberg és Aulich gyóntatója, Damjanich „megtérítője” – szerint a foglyok leginkább Kossuthról tudakozódtak, a komáromi vár feladása még nem jutott el Aradra. A megalázó akasztásal kapcsolatban egyedül Damjanich aggódott: „nem félek a haláltól, mert ezerszer néztem én szemeibe; ámde mégis fáj, hogy (...) azon kegyelmet sem nyerhetők, miszerint katonához illőleg, golyó által végeztetnénk ki”. A verhetetlen tábornok még megvizsgáltatta a nyakát az általa külön Brünnből (ma: Brno, Csehország) rendelt hóhér, bizonyos Franz Bott által, a gördülékenyebb kivégzés érdekében.

Reggelre az osztrákok készenlétbe helyezték a katonaságot. A tüzérek égő kanóccal álltak az ágyúk mögött a várfalon. Tartottak Arad polgáraitól – Damjanich például különösen népszerű volt a városban –, ezért a kivégzéseket a Maros déli oldalán hajtották végre, a folyón való átkelést pedig megtiltották.

Elsőként a négy golyó általi halálra ítélt kivégzésére került sor. Reggel 7 óra előtt a vár egyik sáncához vezették Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidot, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmost. Polgári ruhában rablánc nélkül, beszélgetve mentek kivégzőik elé. A foglár régi szokás szerint háromszor kért minden elítéltre kegyelmet („Ich bitte um Pardon!”), amelyre Tichy cseh őrmester – a kivégzések végrehajtója – válaszolt: Istennél a kegyelem („Bei Gott ist Pardon!”). Ezután bekötötték a négy hős szemeit (a dúsgazdag családból származó Kiss úri eleganciával saját selyemkendőjét használta) Schweidelt kivéve, aki másodszorra sem engedte a foglárnak eltakarni szeme világát.

Tichy suhintott kardjával és a 12 katona sortüze 3-3 golyóval – a korabeli szabályoknak megfelelően - kioltotta október 6. első vértanúinak életét. Kiss Ernőnek csak vállát és altestét érték a lövedékek, így feltápászkodott és az égre emelte a kezét, amikor egy tiszt közvetlen közelről fejbelőtte. Így a negyedik mártír is holtan zuhant arcra.

„Szép kis deputáció megy az Úristenhez”

Még készülődött a cellájában a maradék kilenc tábornok, amikor hallották a sortüzet és a Kiss Ernőre leadott lövést. A második gyászmenet 8 óra előtt indult el az újaradi országúthoz közel levő kis Maros-parti mezőre. Az elítélteken rablánc csörgött – még Damjanich törött lábán is, akit a vár szemétszállító szekerén vittek a vesztőhelyre. Mikor szemük elé tárult a kilenc meglepően alacsony akasztófa, Vécsey megjegyezte: „Hát ilyen akasztófát készítettek számunkra?” – az erre a célra felállított cölöpök ugyanis a két métert sem érték el. Az akasztások menete a következő volt: a foglyokat zsámolyra állították, ahol a hóhér megcsomózta a kötelet, majd két segédje kivette a zsámolyt és az elítéltet lefelé húzta, amíg a hóhér megpróbálta kitörni a nyakát. A vértanúk haláltusái így hosszúra sikerültek, Tichy őrnagy örömére, aki Damjanichot – akivel 1848-ban még egy ezredben szolgált – személyesen is gyűlölte.

A második gyászmenet tagjain fekete atilla volt, Leiningen-Westerburgot kivéve, aki őre lefizetésével hozzájutott honvédtábornoki egyenruhájához. A foglyok szivarra gyújtottak a csöpörgő esőben. Itt Damjanich olyan nyugodtnak nézett ki, mintha csak pöfékelve kocsikázni ment volna, nem pedig a halálba. A vesztőhelyet és az előtte felsorakozó elítélteket nagy körben dragonyosok szuronyfala védte a nyilvánosságtól. „Szép is deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje” – mondta állítólag Poeltenberg.

Az elítéltek együtt imádkoztak, majd a foglár németül megismételte a szokásos háromszori kegyelemkérést, Tichy őrnagy pedig zengte: Istennél a kegyelem! A tábornokokat ezután szándékosan a császári és királyi hadseregben viselt rangjukon szólították a bitófához. Elsőként így Poeltenberg „kapitány” akasztására került sor. A foglár leoldotta a bilincseit, Isaszeg vitéz hadosztályparancsnoka mindenkitől egyenként elbúcsúzott, majd a foglár átadta a hóhérnak. Az erős testalkatú tábornok szörnyűre nyúlt haláltusája megmutatta a többieknek, mi vár rájuk.

Az aradi vértanúk emlékműve Aradon

Másodikként Török Ignác búcsúzott el bajtársaitól és lépett a bitófára. Hű kutyája még ekkor is vele volt. Amikor leesett parókájáért nyúlt, Tichy könnyeket vett észre a szemében és lekiáltott lováról: „Nem szégyelli magát, sírni, mint egy gyerek!”. „Szégyellje magát Ön, hóhérlegény!” – vágott vissza a hadmérnök, aki büszkén folytatta útját. Láhner, a „mélabús fuvolás” egy szó nélkül halt meg. Negyediknek szólította a foglár a horvát Knezić Károlyt, akire szintén rá kellett szólnia Tichynek, amikor leejtett szemüvege után nyúlt: „Hagyja ott, lát maga az akasztófán úgyis”.

Ötödjére a kiváló huszárkapitányból lett tábornok, Nagysándor József következett. Mikor a porkoláb bilincseiért nyúlt, az elíltélt így szólt a hadbírók felé: „hodie mihi, cras tibi!” (ma nekem, holnap neked!) – idézve a híres ókori latin mondást. Már a nyakán volt a kötél, amikor utolsó leheletével kiáltotta: „Éljen a haza!”. Ezek a szavakat aznap még két vértanú tette híressé.

Leiningen-Westerburg Károly kivégzése volt a legteátrálisabb, ugyanis elterjedt róla a hírlapokban, hogy Buda bevétele után fogságba esett osztrák tiszteket öletett volna meg. Becsületét védvén, szót kérve „Isten szabad ege alatt”, e róla terjesztett hírt „ünnepélyesen alacsony rágalomnak” nyilvánította. Bár Damjanich közben leintette: „Beszélhetsz ezeknek, hadd abba Károly...”, de nem sikerült félbeszakítania. „Odafönn egy igazságosabb ítélőszék előtt fogunk állni” – fejezte be Leiningen.

A szálfatermetű elítéltnek zsámoly nélkül is leért a lába, a segédek rácsimpaszkodtak, a hóhér ide-oda csavargatta a fejét, haláltusája ezért rettenetesre sikeredett. A kezében feszületet szorongató zokogó Sujánszkyt Damjanich nyugtatta: „Mit sír tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel”.

Ezután volt bajtársához, Tichyhez fordult: „Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?” –„Mert így kell lenni.” –„No, te is sokra vitted, hóhérlegény lett belőled...”. A cseh őrnagy ekkor dühösen utasította a hóhért, hogy gyorsabban végezze a munkáját. Aulich Lajos esetében már körültekintőbben járt el. A volt hadügyminiszter némán tűrte a halált.

Damjanich féltette híres szakállát

Nyolcadikként került sor a leghíresebb aradi vértanúra, Damjanich Jánosra. A tábornok büszkén leszállt a kocsiról és így szólt: „Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, pedig a csatában mindig én voltam az első”. Visszautasította a járásban segítséget nyújtókat: hagyjanak csak, a halálba nem kell sietni („Lassen Sie nur, zum Sterben muss man nicht eilen”). A nagytermetű Damjanich számára szintén nem volt elég magas a bitófa. A procedúra előtt még odaszólt németül az általa rendelt hóhérhoz, hogy vigyázzon a szakállára, aki biztosította arról. Ezután odaadta sálát az egyik papnak, lelkére kötve, hogy azt adja át feleségének. A pribékek kivették alóla a zsámolyt és lábait behajlítva próbálták az akasztást bevégezni. „Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet” – írta az egyik szemtanú.

Utoljára került a sor Vécsey Károly grófra. Nem a véletlen alakította így, ugyanis édesapja, Vécsey Ágoston császári tábornok intéztette Bécsben, hogy a „lázadókhoz” pártolt kérlelhetetlen fiának végig kelljen néznie társai halálát. Mikor már a bitón volt, hatalmas robajra lettek figyelmesek a jelenlévők. A túlparton leszakadt ugyanis egy malachízlaló telep épülete, melynek fedelét ellepte az Aradról kicsődült kíváncsi tömeg. A szolnoki csata hősében talán még felvillant valami kósza reménysugár, de a 13. aradi vértanúval is végzett a hóhér.

A történet, miszerint Vécsey Damjanichnak testéről lelógó kezét csókolta volna meg búcsúzásul, a történettudmomány mai állása szerint nem igaz. A visszaemlékezések között is csak egy kétes forrást találunk erre nézve. Az egyik tanú szerint éppen Damjanich búcsúzott el tőle, mikor a bitóhoz bicegett.

Batthyány Lajos kivégzése

Az 1849 januárjában letartóztatott Batthyány Lajos gróf kivégzéséhez nehezen találtak jogi alapot az osztrákok. Augusztus 30-án ítélte el a hadbíróság felségjogokba való beavatkozásért, valamint az 1848. október 6-i bécsi forradalom előidézésében játszott szerepéért.

Szeptemberben szállították a pesti Újépületbe (hivatalosan: Neugebäude), ahol Haynau október 3-án, a kegyelmi kérvény elutasítása után rendelte el kötél általi kivégzését. A grófnak ez mindennél megalázóbbnak bizonyult, ezért egy felesége által becsempészett tőrrel öngyilkosságot kísérelt meg. Először oldalba döfte magát, de a gyenge eszköz eltört a bordáján; ekkor vágta fel nyaki ereit. Hősiességére vall, hogy mindezt a takarója alatt tette, mert cellájában is őrség állt.

Reggel az osztrákok mindezt észrevették és sebét ellátták. Ekkor Batthyány letépte magáról a kötést, erre megkötözték és úgy látták el. Az akasztást így nem lehetett rajta végrehajtani: az osztrákok féltek ugyanis, hogy a bitóra tátongó gróf sebe heves vérzésnek indult volna a kötéltől, ami „megindította volna a közönséget”, és torkon megsebzett férfit egyébként sem volt szokás felakasztani.

A Hanyau távollétében megbízott végrehajtó, Kempen altábornagy súlyos dilemma elé került. Ugyanis nem várhattak a seb begyógyulásával, október 6-án mindenképp végre kellett hajtani az ítéletet. Nem véletlen tették ekkorra az aznapi kivégzéseket, mert egy éve azon a napon tört ki Bécsben a forradalom és Latour hadügyminisztert ekkor húzta lámpavasra a bécsi nép. Így Kempen az ítéletet megmásítva elrendelte, hogy lőpor és golyó által végezzék ki Batthyányt.

Végül az élénkítőszerekkel talpra állított grófot este 6-kor vezették a vesztőhelyre. Pest katonasága is készenlétben állt. A gróf megkönnyebbült, amikor nem látott akasztófát. „Éljen a haza!” – kiáltotta Batthyány és maga vezérelt sortüzet kivégzőosztagának. Így végezte az első felelős magyar miniszterelnök. Kivégzése helyén áll ma is a Batthyány-örökmécses. Szintén 6-án végezték ki Pesten Fekete Imre gerillaszázadost, így 1849. október 6. vértanúinak száma tizenötre emelkedett.

Hogyan léptek a vesztőhelyre az aradi vértanúk?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. tél: Hitler elfeledett szövetségesei

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Főszerkesztő-helyettes: Ács Tibor Adrián
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Báló Edina, Czókos Gergő, Hajdu T. Tibor, Lados Tamás

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra