Múlt-kor.hu

Hat módszer a történelemből arra, hogy még véletlenül se temethessenek el élve

Hat módszer a történelemből arra, hogy még véletlenül se temethessenek el élve

Az élve eltemetéstől való félelem – a tafofóbia – már egészen korai időktől fogva kísérti az emberiséget. Nem is csoda, hiszen egyes kutatások szerint még a 20. század elején is heti rendszerességgel temettek el tévesen halottnak nyilvánított embereket. Eme szörnyűséges sors elkerülésére pedig a legkülönfélébb megoldások születtek a történelem folyamán.

Sosem lehetsz elég biztos benne

A 18. századi Angliában élt egy bizonyos Hannah Beswick nevű asszonyság, aki elképesztően rettegett attól, hogy élve temessék el. Hogy ez még véletlenül se fordulhasson elő, egy nem mindennapi megállapodást kötött orvosával, Dr. Charles White-tal. Az asszony minden vagyonát az orvosra hagyta, de csak azzal a feltétellel, ha az vállalja, hogy a nő holttestét sosem temeti majd el és rendszeresen ellenőrzi azt, hogy valóban halott-e.

Dr. White teljesen komolyan vette a megállapodás rá eső részét és az asszony 1758-as halálát követően rendszeresen ellenőrizte a holttestet. Félve attól, hogy oszlásnak indul, bebalzsamozta a néhai Hanna Beswick testét és azt hosszú éveken keresztül, minden egyes nap, két tanú jelenlétében megvizsgálta. Később egy ládába helyezte a testet és évente egy alkalommal ellenőrizte újra.

Az orvos halála után a múmia Manchester városába került, ahol előbb egy helyi múzeumban, majd az egyetemen állították közszemlére. Végül Beswick halála után mintegy 110 évvel, 1867-ben nyilvánították az asszonyt immár bizonyosan halottnak és temették el őt egy jelöletlen sírban a város temetőjében.

Magazin

Csengő és sípok

Az Egyesült Államokban 1868-ban szabadalmaztatta Franz Vester az úgynevezett biztonsági koporsót, ami minden szükséges eszközzel fel volt szerelve arra az esetre, ha valaki arra ébredne, hogy élve temették el. A koporsóban fekvő ember egy kötélen keresztül szólaltathatott meg egy kint elhelyezett csengőt, továbbá sípokat is elhelyeztek benne, hogy szükség esetén azokkal hívja fel a felszínen járók figyelmét.

Akkor sem volt minden veszve, ha éppen senki nem hallotta meg a koporsóban fekvő jelzését. Erre az esetre Vester egy létrát helyezett el találmányában, amelynek segítségével a tetszhalott „felemelkedhetett sírjából.”

Ablak a túlvilágra

A Vermont államban élt Timothy Clark Smith ugyancsak súlyos tafofóbiában szenvedett, ezért ő sem hagyta, hogy egy mindennapi sírba temessék el. Sírhelyéhez, koporsója fölé egy ablakot rendelt, amelyet úgy helyeztek el, hogy abból pont az arcára lehessen látni felülről. A terv az volt, hogy ha egy járókelő észreveszi, hogy az ablak bepárásodik a bent lélegző Smith hatására, akkor ő azonnal a segítségére siethet majd.

A vermonti férfit így is temették el 1893-ban. Az ellenőrző ablak mind a mai napig megtekinthető, igaz, üvege már annyira elhomályosult, hogy nem lehet látni rajta keresztül Smith maradványait.

Ébredés után ne emelj nehezet!

Johan Jacob Toolen felismert egy nagyon is releváns problémát, amely veszélybe sodorhatja egy tetszhalott szabadulását a koporsóból. Ha valaki egy hosszú ájulás után ébred fel, valószínűleg erősen legyengült állapotban lesz, így könnyen lehet, hogy nem tudja belülről elmozdítani majd a koporsó tetejét.

Toolen ezért 1907-ben egy olyan koporsó-modellt szabadalmaztatott, amelyre egy egyszerű mozdulattal, könnyen nyitható tetőt szerelt, így a „halálból visszatért” személy gyorsan friss levegőhöz juthatott.

A föld mélyén is fontos levegőzni

Egy koporsóba szorult ember számára azonban a legnagyobb kihívást valószínűleg nem is maga a koporsó fala jelenti általában, hanem sokkal inkább a fölötte tornyosuló földréteg. Eme probléma megoldására szabadalmaztatta Gael Bedl 1887-ben a saját biztonsági koporsóját, amelyhez egy, a felszínre vezető cső csatlakozott.

Ha a tetszhalott megmozdult, a cső kinyílt, így utat engedett a felszínről beáramló friss levegőnek. Ugyancsak része volt a modellnek egy elektronikus riasztó berendezés, amely a cső kinyílásával egyszerre nagy hangzavar keltésével igyekezett fehívni a figyelmet a szorult helyzetbe került személyre.

Tüzes vas és elektrosokk

A brit üzletember William Tebb korának igazi aktivistája volt. Kiállt az állatok jogai mellett, tüntetett a háború és az oltások ellen, majd végül az élve eltemetések kapcsán találta meg az igazi nagy ügyet, amelyet felkarolhat. Nagy hatással volt rá egy ismerőse, bizonyos Dr. Roger S. Chew, aki egy alkalommal maga is majdnem áldozatul esett annak, hogy tévesen halottnak nyilvánították. Chew csak egy sasszemű rokonának köszönhette, hogy még időben felismerték azt, hogy életben van.

Egy illusztráció Tebb könyvéből

Tebb egy másik „túlélővel”, Dr. Edward Volmannal közösen írt egy könyvet mindazon technikákról, amelyek segítségével el lehet kerülni, hogy valakit tévesen nyilvánítsanak halottnak. A Premature Burial című, 1905-ben megjelent munkában az egészen közönséges módszerek – például egy tüzes vas testhez érintése – mellett már olyan, ekkor még igencsak gyerekcipőben járó eszközökkel is találkozunk, mint a mesterséges lélegeztetés vagy éppen az elektrosokk.

Tebb maga végül nem bízta a véletlenre: testét halála után egy héttel, végakaratának megfelelően, elhamvasztották, így minden lehetőségét kizárta annak, hogy egyedül ébredjen, egy sötét koporsóban, méterekkel a föld alatt.

Hat módszer a történelemből arra, hogy még véletlenül se temethessenek el élve

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. ősz: Kalandos középkor

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Ács Tibor Adrián, Czókos Gergő, Hajdu Tibor, Tóth Judit

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra