Egy magyar család története a kényszermunkatáborok világából
2015. december 28. 12:08 Hajagos Csaba
Gyermekáldás a táborban
Chovanyecz Pál 8 órás műszakok alatt mindvégig asztalos munkát végzett a tisztek lakásaiban. Ennek köszönhették, hogy felesége Magdolna viszonylag rövid idő után bekerülhetett a láger konyhájába, ahol ezt követően segédmunkásként dolgozott. Nagy öröm volt ez a házaspár számára, hiszen végre minden nap egymás mellé térhettek nyugovóra, hiszen Pál munkájának elismeréseként azt a kis épületet is megkapták lakóhelyül, amelyben a láger központi vízcsapja helyezkedett el. A barakkok magánya után a saját kis szoba megnyugvást adott a fiatal házaspárnak és a nők biológiai folyamatait befolyásoló hormonkezelések ellenére Magdolna rövid idő után máris kisgyermeket várhatott. A leendő szülők megörültek a hírnek, hiszen abban a hitben voltak, hogy várandósságra való tekintettel legalább a leendő anya hazajöhet. Nem így történt, hisz Magdolna kilenc hónap elteltével Sahtiban, a lágerben szülte meg gyermekét. A körülményekről Magdi néni számolt be:
– „[…] 1947. március 30-án reggel vittek volna a kórházba, de már idő nem volt rá, és akkor bent, abba a kis szobába szültem meg a lányomat. Volt ott egy felcser, egy orvos, és egy mezőberényi nő, mint írnok. Azok jöttek ki hozzám azon a napon, reggel. Rövid idővel ez után, mikor a bánya dudálta az 5 órát, akkor született meg ő, akkor sírta el magát először, egyem meg a lelkit. Nehéz volt nagyon, már azért is nehéz volt, mert nagyon sokat sírtam miatta, hogy terhes lettem. Mondom, ha véletlenül betegszállítással haza akarnak hozni, a férjem meg Önként jött velem ki, és ő kint marad… Mert önként jött ki, nem kellett volna, hogy jöjjön. Ezért rengeteget szenvedtem. Önmagam viszont nem tudtam volna hazajönni, nem lett volna szívem otthagyni Őt. De hála Istennek jóra lett minden.”
A szülést követő mindennapok is számos nehézséget és bonyodalmat tartogattak a család számára, ugyanis a gyermek táplálását nagyban befolyásolta, hogy az édesanya egyik melle begyulladt, amit rövidesen meg is operáltak a láger kórházában, így napról-napra csökkentek a gyermek életben maradási esélyei, ám ekkor jött az emberi összefogás és segítség:
– „A lágerben volt egy zöld kereszt, oda kellett vinni havonta egyszer a csecsemőket. Hárman voltak kisbabák a lágerben (mind Mezőberényiek) és akkor az ebédet onnan kaptuk. Az volt a szerencsénk, hogy a konyhán nagyon jó ismerősök voltak, két férfitestvér, akik tolmácsként is működtek, így ők a raktárból mindig tudtak adni hol ezt, hol azt, ruhaanyagot. Mindig volt, aki megvarrta a pólyától kezdve a kis ingekig, kis ruhákig, mindenki segített, mindenki csinált valamit" – emlékezik Magdi néni. "A férjem is nagyon örült neki, hogy kislány lett, mert ő egyedüli fiú volt. Ám ideje nem volt neki velünk foglalkozni, mert reggeltől estig dolgoztak, nem úgy foglalkoztak akkor a gyerekekkel az apák, mint most.
Az édesanya betegségén kívül egyetlen komolyabb probléma érte az újszülött kislányt a kint eltöltött időszak alatt: „A körülmények okozták, hogy a kislányom elkapta a szamárköhögést, most is ha meg van fázva olyan csúnyán tud köhögni.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
