Az 1944. évi demokratikus újrakezdést követően a kommunista és szociáldemokrata párt viszonya ellentmondásosan alakult. A két munkáspárt részben egymás `természetes szövetségesei` voltak, részben első számú riválisuknak tekintették egymást. A két párt egyesítésére indított kampányt követően az MKP gyakorlatilag azt tehetett, amit akart mind a szociáldemokrata párttagsággal, mind a vezetőkkel. 1948-ban a pártegyesülés folyamatában a több mint 700 ezer szociáldemokrata párttagból csak 240 ezren kerültek át az MDP-be, a következő, 1949. évi tagrevízió során ezek egy jelentős részét is kizárták. A `szociáldemokrata` múlt az élet minden területén politikai gyanakvásra okot adó, eltitkolandó `folttá` vált. A pártegyesülést megelőzően még az SZDP vezetésében helyet foglaló kommunista szimpatizánsok (elsősorban Marosán György vezetésével) zárták ki, mondatták le az egyesülést ellenző társaikat. Egy részük emigrált (Bán Antal, Böhm Vilmos - aki nagyköveti posztjáról nem tért haza - és Szélig Imre). A többiek pedig a hamarosan a szociáldemokrata politikusok túlnyomó részét érintő represszió áldozatává váltak. Ilyen eljárásokra már 1947-ben (Peyer Károly ellen, távollétében), 1948-ben (Kelemen Gyula iparügyi államtitkár ellen) is sor került. A Rajk-pernek is konsturáltak szociáldemokrata vonalat (Justus Pál, Horváth Zoltán). 1950-ben azután tömeges letartóztatásokra került sor. Most már nemcsak az SZDP önállóságáért síkraszálló szocdemeket (a `jobboldaliakat`) támadták, hanem az MKP-val való együttműködés és egyesülés kommunistává váló híveit (a `baloldaliakat`) is. (Noha ez utóbbiak fontos pozíciókat foglaltak el a párt és állami életben.) Két tucat perben több mint kétszáz személyt ítéltek el zárt tárgyalásokon, s juttattak börtönbe. A vád: kémkedés (elsősorban az angolok javára a Labour Partyval fenntartott `pártkapcsolatok` útján); a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés, rendőrbesúgói múlt (erre ürügyet a szakszervezetek rendezvényeinek hivatalos rendőrségi bejelentése szolgáltatott); népellenes bűntett stb. Mind hamis vádak. 1950 decemberében egy perben ítélték el magát az államfőt, Szakasits Árpádot, Marosán Györgyöt, az MDP főtitkárhelyettesét, Horváth Zoltánt, a Népszava főszerkesztőjét, Vajda Imrét, az Országos Tervhivatal volt elnökét, és másokat.