Deák ezen a napon egy, a magyar magánjog tárgyában tartandó bécsi értekezletre kapott hivatalos meghívást. Erre így felelt: `A közelmúlt idők gyászos eseményei után, oly állapotok között, melyek még jelenleg is uralkodnak, lehetetlenség, hogy a közügyekben tevőlegesen részt kívánjak venni.` - Deáknak ezt az elutasító levelét tekintette a kortárs és az utókor a passzív rezisztencia programnyilatkozatának. Az egykori igazságügy-miniszter magatartását akkor egy ország figyelte. Ő volt az egyetlen ember, aki a forradalmi korszak vezéralakjai közül bántatlanul megmaradt. Egy nagy korszak megérdemelt tekintélyét átmentette az abszolutizmus éveire, mégpedig úgy, hogy maga csak a `törvényes forradalomban` vett részt, a vereségben nem osztozott. Deák a hozzáforduló egyes emberek magatartását sohasem akarta befolyásolni, a `nemzetnek` mégis, a maga példájával is azt ajánlotta, ne bocsátkozzék apró alkuba, amellyel akarva-akaratlanul a rendszert támogatja. Ma sem tudjuk pontosan, hogy az 1850-es évek államapparátusának kiépítésében milyen mértékben vettek részt magyar hivatalnokok. Bizonyos azonban, nagyobb arányban, mint ahogy az a nemzeti legendákban él. Viszont igaz, hogy a passzivitás az 1850-es években sajátos létforma lett: `...a gazdag főúr és a jómódú nemes, az értelmi kereset emberei és a jómódú polgár elhatározták, hogy az adót nem fizetik, míg végrehajtó nem jön rájok. A katonaságnak csak azt szolgáltatják ki, amit elkerülni nem lehet. A fuvarral késlekednek, utat könnyű kedvvel nem csinálnak. A német nyelv értését megtagadják s mindenütt magyar tolmácsot, magyar választ és ítéletet kívánnak. Vagyonát, jövedelmét, keresetét senki úgy, amint van, be nem vallja. Ha fölvilágosítást kérnek tőle, nemtudommal felel, ha személyekről tudakozódnak, nemismeremmel, ha tényekről, nemláttammal.` Az 1850-es években berendezkedő idegen hatalommal szemben egy sajátos nemzeti ellenállás alakult ki, amelynek egyszerre volt politikai és érzelmi töltése.