A lutheri tanok Német Birodalom nemességénél és városi polgárságánál egyaránt széles körű visszhangra találtak, és gyorsan hódítottak. A fejedelmek és a rendek is örültek az egyházi javak elvételének, szekularizálásának, hiszen azok számottevő anyagi gyarapodást jelentettek számukra. V. Károly császár és toledói udvara mereven elutasította a vallásújítást. A nemzetközi politikai viszonyok mégis hosszú időn át megakadályozták, hogy beavatkozzék a német vallási (és a velük járó rendi) bonyodalmakba. A császár csak a tridenti zsinat 1545-ben történt összehívását követően határozta el magát a fegyveres fellépésre, amikor öccsével, Ferdinánddal közösen, III. Pál pápa támogatásával háborút indított a protestáns fejedelmek ún. schmalkaldeni (1531) ellen. A harcok során a Habsburgok uralkodása idején első ízben került sor arra, hogy magyar csapatokat (Nyáry Ferenc parancsnoksága alatt álló huszárokat) vetettek be idegen - cseh - harctéren. A magyar huszárok bátorságáról a kortársak nagy elismeréssel nyilatkoztak. Az 1547. április 24-i, az Elba menti Mühlbergnél lezajlott döntő csatában egy magyar huszár ejtette fogságba a protestáns hadak vezérét, János szász választófejedelmet. A protestáns rendi koalíció veresége nyomán jelentősen felerősödtek a császári hatalom reformációellenes intézkedései, amelyekről elsősorban a délnémet városok polgársága szenvedett. A magyarországi haderő részleges átcsoportosítása a háború idején felbátorította a törököket, de átforgó támadó hadműveletet - az újabb perzsiai hadjárat előkészületei miatt - nem indítottak. Ugyanakkor V. Károly is elutasította az ország török alóli felszabadítására vonatkozó kérését.