A 79 éves korában elhunyt német filozófus, Immanuel Kant kritikai műveiben a megismerés kérdéseit és az emberi cselekvés normáit vizsgálta. 1784-ben megjelent értekezése - "Választ a kérdésre: mi a felvilágosodás?" - szerint a felvilágosodás fel akarja szabadítani az embert a gyámkodás alól, és arra ösztönzi, hogy döntéseiben értelmét használja normaként. Az írás a következő definícióval indul: "A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék... Merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata." (Vidrányi Katalin fordítása) Kant "A tiszta ész kritikája" (1781) című írásában az emberi megismerés lehetőségeit és korlátait vizsgálja. A megismerés két tényezőtől függ: az öt érzékszervtől és az érzéki benyomásokat rendező értelemtől. Isten és a lélek nem foghatók fel érzékileg, így nem ismerhetők meg. A tárgyakat nem mint "magánvaló dolgokat" ("Dich an sich") látjuk, hanem úgy, ahogy megismerő képességünk révén megjelennek. Összefüggő tapasztalatok a tér- és időviszonyok, továbbá az oksági princípium révén jönnek létre. Kant erkölcsfilozófiai írása, "A gyakorlati ész kritikája" (1788), az erkölcsös cselekedet maximáját, a kategorikus imperatívuszt határozza meg: "Úgy cselekedj, hogy akaratod vezérelve mindenkor egyben egy általános törvényhozás alapelveként is szolgálhasson." A königsbergi (jelenleg Kalinyingrád) filozófus természettudományokkal is foglalkozott (a bolygók keletkezése).