A Staufok és a Welfek között a német királyi koronáért dúló 11 évi polgárháború után III. Ince pápa IV. (Welf) Ottót koronázza császárrá.
A két német uralkodóház véres polgárháborúja a pápa hatalmát növelte és a német királyságot gyengítette. Az ígért császárrá koronázásért cserében IV. Ottó király lemond az önálló itáliai politikáról, a mindenkori császári birodalmi politika lényegéről, és a 1122. évi wormsi konkordátum által biztosított minden királyi jogáról.
A választás már az előző évben IV. (Welf) Ottóra esett, amikor Stauf ellenfele, Sváb Fülöp király, az akkor még kiskorú II. Frigyes régense, egy magánháborúban elesett.
A Stauf-Welf trónviszály a Stauf császár, VI. Henrik váratlan halála után kezdődött, az 1198-as kettős királyválasztással. A Welf-párt az angol királyi háztól kapott politikai, katonai, valamint anyagi támogatást. A Staufok II. Fülöp Ágost francia királlyal szövetkeztek. A pápa ellenben az első években távol tartotta magát a harctól, mindazonáltal kihasználta a trónviszályt, hogy hatalmát a birodalom rovására megnövelje Itáliában. Mindkét német királytól, akik a császárrá koronázás elérésén fáradoztak - azért, hogy hatalmukat növeljék -, III. Ince fontos királyi jogokat szerzett magának. A német fejedelmek is kihasználták a királyok viszálykodásait arra, hogy Németországban megerősítsék hatalmi bázisukat. Ebben az időben kezdett kialakulni a választófejedelmek testülete, mely később egyedül volt jogosult német királyt választani.