Legfőbb erősségünk a magyar társadalom felénk irányuló bizalma – interjú Fertőszögi Péterrel

2023. november 8. 10:50 Múlt-kor

A BÁV idén lett 250 éves. A válla­lat műkereskedelmi tevékenysége azonban ennél fiatalabb. Mi teszi különlegessé a legrégebbi magyar zálogházat a hazai műkincs-kereskedelem területén?

A BÁV műkereskedelemben betöltött szerepének különlegességét elsősorban a történelmi múltja adja. A legelső aukciót 1920. október 8-án tartottuk az Árverési Csarnokban, ami így több mint százéves, folyamatos műkincs­piaci tevékenységet jelent. A patinás múlthoz persze az ügyfeleink részéről megnyilvánuló, generációkon átívelő bizalom társul. Emellett a BÁV ma az egyetlen olyan szereplő a magyar műkincsüzletben, amely a piac minden területén érdekelt. Az ékszerektől és óráktól kezdve a kerámián, porcelánon át az üvegen keresztül a bútorokig. És természetesen az érdeklődésünk hagyományos alapját adja a festészet, szobrászat, grafika és a numizmatika.

Hova helyezhető a magyar műkereskedelmi piac a nemzetközi palettán? Mennyiben sajátos a magyar kereslet-kínálat?

Történeti fejlődésünk jelentősen eltérő. Magyarországon a török uralom miatt a XVI. század elejétől a XIX. század második-harmadik évtizedéig kiesett három évszázad. Ez a magyar mű­tárgyállományon is megmutatkozik, ami nem olyan gazdag, mint a nyugat-­európai. Nálunk évszázadokon keresztül nem volt művészet, vagy nem magyar művészet volt, hanem magyarországi, vagyis a vezető elitek – legyenek azok világiak vagy egyháziak – külföldieket hívtak be, és ők hoztak létre műveket. Felépítették a kastélyokat, elkészítették a freskókat, vagy műtárgyakat vásároltak külföldről, de nem volt autonóm magyar művészet, ezáltal pedig műkereskedelem sem és műgyűjtés sem. Aztán nagyon hamar, a XX. század legelején utolérte Magyarország a nemzetközi élbojt, gondoljunk például Nemes Marcell gyűjteményére. És maguk a művészek is a legkiválóbbak közé tartoztak: Márffy Ödön, Perlrott Csaba Vilmos világszínvonalon alkottak, ugyanott állítottak ki, ahol Matisse-ék. Aztán a XX. századi történelmi fejlődés megint csak máshogy rázott meg minket, mint Európa más országait. Napjainkban a globális műkereskedelem a nagy metropoliszokban összpontosul: Londonban, New Yorkban, Tokióban. Utánuk jönnek a regionális kereskedelmi házak, ide tartozik a bécsi Dorotheum is, amelynek mintájára a BÁV elődje létrejött 1773-ban. A történelmi fejlődés okán a mi működési modellünk és aukciós palettánk leginkább a bécsi mű­kereskedelemmel hasonlítható össze.

Vegyük szemügyre a műtárgykutatást a hétköznapok világán keresztül! Valószínűleg ez a BÁV működésének egyik legizgalmasabb része. Mi a teendője egy laikus embernek, aki úgy gondolja, értékes műtárgy van a birtokában?

A BÁV legnagyobb ereje az ügyfeleink és általában a magyar társadalom felénk irányuló bizalma. Az emberek hisznek a szakmai felkészültségünkben, ezért nagyon sokan szoktak elsőként hozzánk fordulni. Leendő ügyfeleink mindenekelőtt a honlapunkon (bav-art.hu) keresztül tudnak kapcsolatba lépni velünk. Itt kell feltölteni egy fotót az értékesnek vélt műtárgyról, és ajánlatot kérni szakértő kollégáinktól. Erre általában 48 órán belül válaszolunk. Ha fénykép alapján nem tudunk megbizonyosodni a műtárgy eredetiségéről, értékéről, akkor arra kérjük az ügyfelet, hogy személyes találkozó keretében vizsgálhassuk meg.

Czóbel Béla Körhinta című, sokáig rejtőzködő képe is a BÁV árverésén talált új gazdára (kép forrása: BÁV ART)

Tudna említeni eseteket, amelyek a tapasztalt becsüsöket is meglepték?

A hétköznapokban gyakran előfordul, hogy nem egészen azt találjuk, amire akár mi, akár az ügyfél számít. Sokszor megesik, hogy egy idősebb ember keres meg minket annak tudatában, hogy értékes festmény van a tulajdonában, de nem tudja személyesen elszállítani hozzánk. Ilyen esetben egy kollégánk felkeresi az ügyfelet. Nem hozzáértő polgárok gyakran vélnek például nemzedékek óta a családjuk tulajdonában lévő, szépen bekeretezett Vaszary- vagy Aba Novák-festmények alapján készült posztereket műtárgynak. A szakértő szem gyorsan meg tudja állapítani, hogy itt nem eredeti darabról van szó. Viszont, ha a becsüs már ott van az ügyfél lakásán, esetleg a poszter mellett lógó, valóban értékes műalkotást azonnal észreveszi. Akkor is, ha az adott esetben igen rossz állapotban van, és jelentős restaurálást igényel. Ahogy ez egy véletlenül talált Czóbel-képpel meg is esett. De találkoztunk már ilyen megkeresések során az ügyfél nappalijában eredeti Zsolnay-állóvázával, pedig nem amiatt hívott ki minket, csakhogy nem tudta, hogy az valódi Zsolnay. Sokan nem is sejtik, milyen értékek veszik őket körül. A közelmúltból hozzám személyesen befutó, emlékezetes megkeresés a magyar koronázási palásttal volt kapcsolatos. Ferenc József 1867-es koronázása előtt a palástot a leendő királyhoz igazították, ekkor került ki belőle egy arannyal hímzett, három igazgyönggyel díszített darab. Ennek aztán nyoma veszett, mert a munkával megbízott szabómester eltette családi ereklyeként. A koronázási ékszerek szakértői még a létezéséről sem tudtak. Ha felhívják az embert azzal, hogy a vonal túlsó végén beszélőnek birtokában van Szent István király koronázási palástjának egy darabja, elsőre nyilván nem hisz a fülének. Én sem akartam elhinni. De alapos kutatómunkával végül megbizonyosodtunk a tárgy valódiságáról.

Mivel nagyon lendületes üzletágról van szó, nyilván a hamisítványok is igen gyakoriak. Ezeket hogyan tudják kiszűrni?

A BÁV-nál mi alapvetően csapatban dolgozunk. Ha találkozunk olyan műtárggyal, amelynek bizonytalan az eredetisége, elvégeztetünk rajta minden szükséges vizsgálatot. Ha ezek nem hoznak egyértelmű eredményt, a csapatunk minden tagja elmondja a véleményét, elsősorban azok, akiknek a szakterületéhez kapcsolódik az adott tárgy. Ezekben az esetekben nincs köztünk hierarchia. A festmények specialistájaként ilyenkor nekem is csak egyetlen szavazatom van. Az alapelvünk az, hogy ha sem technikai úton, sem a szakmai tapasztalataink segítségével nem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani egy műtárgy eredetiségét, akkor azt nem vesszük át. Számunkra a BÁV iránt az elmúlt évszázadokban kialakult bizalom megőrzése a legfontosabb. Nem kockáztathatunk.

Milyen kép rajzolódik ki az elmúlt száz év vásárlóközönségéről?

Az első világháború után, amikor az árveréseink indultak, igen komoly felívelés volt tapasztalható. Számos gyűjtemény jött létre, Magyarország aktívan bekapcsolódott a nemzetközi műkereskedelembe. Ebben az időszakban elsősorban az értelmiség és a nagytőkés rétegek alkották a vásár­lóink körét. A német, majd a szovjet megszállás, illetve a holokauszt jelentős tragédiát hozott a magyar műkincspiac számára is. Ezt a törést csak évtizedek múltán sikerült valamennyire helyreállítani mind az ügyfélkör, mind a műtárgyállomány szempontjából. Arról nem is beszélve, hogy 1945 után a BÁV és általában a műkincs-kereskedelem a régi polgári világ gyanús maradványának számított. Nem véletlen, hogy a kommunista időszakban az állami vállalatok közül arányaiban nálunk volt a legkevesebb párttag, a munkatársaink tíz százalékát sem érte el. A rendszerváltással aztán ismét kinyílt a világ, Magyarország ismét a nemzetközi műkincspiac integráns része lett. Megmaradt egyfelől az előző korszakok generációkon át elköteleződött közönsége, de felzárkóztak melléjük az 1989 után kialakult tehetősebb rétegek. Az utolsó változás 2013 környékén volt tapasztalható, különösen a fiatalabb nemzedék körében.

A BÁV becsüsképzése a fiatalok körében is nagy népszerűségnek örvend (kép forrása: BÁV ART)

Ha már fiatalok: a BÁV Becsüs Akadémiája mennyiben célozza meg ezt a korosztályt? A képzéseik hatása megmutatkozik a vásárlók között is?

A kilencvenes években indítottuk el a professzionális becsüsképzésünket az állami felnőttképzés kereteinek megfelelően. Azóta szintén igen figyelemre méltó tendencia tapasztalható ezen a téren is. Az látható, hogy az idősebbek után a 20-as, 30-as éveikben járó emberek, sőt a Z generáció tagjai is egyre jobban érdeklődnek a képzésünk és általában a műkereskedelem iránt. A megelőző nemzedékektől eltérően ők már kevésbé emocionális, sokkal inkább professzionális alapon állnak hozzá a piachoz. Tehát nem kimondottan a gyűjtőszenvedély hajtja őket, hanem a műkereskedelem nemzetközi vérkeringésébe való bekapcsolódás. Különösen érdekes, hogy a legtöbben azok közül, akik elvégzik a képzésünket, valójában nem becsüsként szeretnének dolgozni, hanem ismeretet akarnak szerezni a szakmánkról, hogy azt más pályán vagy esetleg hobbiként hasznosíthassák.

Ennek fényében adódik a kérdés: ha ilyen magas szintű és széles körű a képzés, akkor van értelme még kutatni a legendás ecseri piacon?

Nos, szigorúan műkereskedelmi szempontból az ecseri piacnak a kommunista korszakban volt utoljára szakmai relevanciája. Akkor még előfordulhatott, hogy valaki fillérekért vásárolt Nyugaton egy addig ismeretlen Munkácsy-­képet, és itthon az ecserin ötszörös áron vált meg tőle a gyors és viszonylag jó üzlet reményében. Ennek a típusú hozzáállásnak az internet korában, amikor nagyon könnyű szakmailag megbízható véleményhez jutni, már semmi értelme nem maradt. Egyrészt vagy nagyon értékes műtárgy csúszna ki az ember kezéből mélyen áron alul, vagy pedig keményen ráfizet egy értéktelen hamisítványra. A tanítványaim időnként még megpróbálkoznak valami értékesre bukkanni az ecserin, de eddig nem koronázta siker az igyekezetüket. Nem is ajánlom senkinek. Ha valamit értékesnek vélnek, inkább hozzák be a BÁV aukciós­házába, ahol szívesen segítünk.

Eddig jobbára a múltról beszélgettünk. De mit tartogat a jövő a magyar műkereskedelem számára az elkövetkező száz évben?

Azt gondolhatnánk, hogy az online életvitel térhódítása következtében a szép, értékes tárgyak között folytatott élet az emberek számára egyre érdektelenebbé válik. Tapasztalhatók azonban más jelek is. A régiségnek, a szépségnek igen erős patinája van, ami után erős nosztalgia mutatkozik. Én abban reménykedem, hogy az idő előrehaladtával ez erősödni fog. A divatok persze változnak, de ha évtizedek múltán megerősödik a vizuális kultúránk, a jelenleg népszerű geometrikus absztrakció visszaszorulásával más korszak is beköszönthet. Akár még a XIX. század különféle művészeti irányzatainak vagy az 1970-es, 80-as évek eddig gyakran félreértelmezett vagy kevésbé kutatott vonulatainak is visszaérhet a becsülete, ez pedig szélesebb és fiatalabb társadalmi rétegekben tudná felélénkíteni a műtárgyak iránti érdeklődést. Hosszú távon a műkereskedelmi szakmának valami hasonló lehet az egyik legfőbb reménye.