Így alakult ki a magyar zálogüzletág modern törvényi környezete

2023. október 9. 09:50 Múlt-kor

Jól mutatja a zálogházi forgalom dinamikus növekedését, hogy 1880 és 1910 között az egy fővárosi lakosra évenként jutó zálogtárgyak száma 1,3-ról 1,5-re nőtt. Az Árverési Csarnok egyre növekvő ütemben értékesítette a ki nem váltott zálogtárgyakat: 1906-ban ezek száma már meghaladta a 100 ezret. Mindezt úgy, hogy a kiváltási arány 89 és 98 százalék között ingadozott, vagyis az ügyfelek túlnyomó többsége valóban csupán átmeneti gondjainak enyhítése érdekében vált meg ideiglenesen becses tárgyaitól.

Hegedűs Sándor kereskedelemügyi miniszter 1901-es utasítása részletes működési szabályzatot biztosított a királyi zálogházak számára. Ebben többek között meghatározta a zálogtárgyak árverésre bocsátásának feltételeit, az árverés menetét, illetve az abban részt vevő zálogházi dolgozók feladatait is.

Munkácsy Mihály: Zálogház (1874)

Árverésre azokat a tárgyakat bocsátották, amelyeket 12 hónap (arany- és ezüsttárgyak, valamint ékszerek esetében), illetve 6 hónap (minden más tárgy esetében) alatt nem váltottak ki, vagy nem hosszabbították meg az elzálogosítást. Minden árverést kötelező volt falragaszok, valamint a Budapesti Közlöny útján legalább 8 napra előre meghirdetni.

Az árverések nyilvánosak voltak, de az 1879. évi XL. törvénycikk 128. §-ában leírt kihágást elkövetők, vagy emiatt korábban elítéltek („A ki összebeszélés, a nyereségben való osztozás vagy más jutalom vagy előny igérete által, a nyilvános árverés eredményének meghiusitására vagy csökkentésére működik, ugyszintén, a ki ilyen czélból nyereségi részt, jutalmat vagy előnyt elfogad…”) kizárhatóak voltak róluk. A magyar királyi zálogházak személyzetének tilos volt az árveréseken részt venni.

Az árveréseken jelen kellett lennie egy árverésvezetőnek, egy pénztárosnak, egy becsüsnek, egy kikiáltónak és egy szolgának. Az árverésvezető tartotta fenn a rendet, ellenőrizte társai munkáját, visszaismételte a licitálók ajánlatait, illetve háromszori felhívás után elfogadta a legmagasabb ajánlatot, kalapácsütéssel jelezve ezt.

Az Árverési Csarnok plakátja

Az árverésre kirendelt becsüs az árverésre kerülő tárgyakért felelt, vigyázott rájuk, ellenőrizte azok állapotát és értékét. Ha olyan nagy értékű tárgy került árverésre, amelyre valamiért értékénél jelentősen alacsonyabb kölcsönt adott a zálogház, a becsüs köteles volt azt „felülbecsülni”, magasabb kikiáltási árat megállapítva rá – ha azonban ezen az áron nem kelt el, akkor saját költségén átvenni azt a zálogháztól.

A kikiáltó – címéhez méltóan – hangosan kihirdette az árverezett tárgyak fajtáját, mennyiségét és kikiáltási árát, valamint, ha egy-két percen át nem érkezett újabb ajánlat, a „senki többet” felkiáltással figyelmeztette az árverésvezetőt a tárgy leütésére.

A dualizmus időszakában alakult ki tehát az a modern törvényi környezet, amely a BÁV működését mind a mai napig alapvetően befolyásolja. A 19. században lezajlott események is azt mutatják, hogy Magyarország legrégebbi vállakozása hosszú működése során mindig nagy gondot fordított arra, hogy megfeleljen a jogi és etikai eljárásrend legszigorúbb kritériumainak is.