Felvette a harcot a zálogjegyekkel üzérkedők ellen a BÁV jogelődje
2023. július 17. 09:50 Múlt-kor
1924-ben a Postatakarékpénztárba olvadtak be az állami zálogházak, emellett pedig a gazdaságirányítás adminisztratív eszközökkel korlátozni kezdte a piaci versenyt és a magánzálogházak számát, ezzel is támogatva a fontos állami szereplő sikeres túlélési stratégiáját. Hogy a magyar társadalom nemcsak megbarátkozott, hanem meg is kedvelte a mai BÁV jogelődje által nyújtott lehetőségeket, mi sem bizonyítja jobban, mint például a zaci szó gyors elterjedése. A német die Tante (nagynéni) szó rövidítéséből létrejövő elnevezés ily módon fejezte ki az intézmény alapvető célját, vagyis azt, hogy a zálogház mintegy jóságos nagynéniként segít az átmeneti pénzhiány leküzdésében.
A korabeli pesti humor is azt bizonyítja, hogy a főváros lakói szép lassan felfedezték az intézmény által kínált segítséget és lehetőségeket, és mint oly sokszor, magukat is kinevetve, többek között ezzel a két viccel fejezték ki saját gondjukat-bajukat:
„Egy asszony állított be türelmetlenül a zálogházba.
- Adják ki azonnal a jegygyűrűmet! – mondotta.
- Miért olyan sürgős? – kérdezték tőle.
- Mert estére hazajön az uram!”
A másik pedig:
„- Sok házas ember van ma Budapesten!
- Talán nős?
- Dehogy nős! Házas! Zálog-házas!”
A Pesti Napló munkatársa 1938. január elsején terjedelmes cikkben számolt be a budapesti záloghelyzetről, és örömmel jegyezte fel írásában, hogy szinte az egész városban megszűnt az a korábbi gyakorlat, miszerint a kuncsaftok – szégyentől elöntött pírral az arcukon – a hátsó bejáratot használva léptek be egy-egy zálogház helyiségébe. Ma már egyértelmű: a polgári középosztály bátran felvállalja a kölcsönszerzések ezt a módját, és büszkén választja bejáratul az utcára néző kaput.
Külön érdekesség, hogy a zálogház a húszas évek kabaréjeleneteiben és a pesti mulatók színpadjain is gyakorta szerepet kapott. Mihályi István, a korszak közkedvelt színdarab -és filmforgatókönyv-írója Béla, aki 26 éves című vígjátékában például egy külön fejezetet szentelt egy tragikomikus zálogházi jelenetnek, amelyben a főhős, Béla alkudozik a becsüssel egy fülbevalón.
A záloghitelügyletek fellendülésével párhuzamosan a húszas évek végétől és a harmincas évek elejétől kezdve jelentek meg mind gyakrabban a főváros utcáin a korabeli pesti nyelvezetben „hiénáknak” vagy „dörzsölteknek” nevezett személyek, akik a zálogcédulák adásvételére specializálódtak.
Az akkori jogszabályok a zálogcéduláknak csak a nyílt utcán való értékesítését tiltotta, így gyakorlatilag minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy a zálogba adott értékeiket határidőig visszaváltani nem tudó ügyfelektől potom pénzért felvásárolják a zálogjegyeket. A felvásárlók sokszor még az újságok hirdetési rovataiban is 2-3 pengős áron kínáltak megvételre 5-10 pengőről szóló cédulákat.
Ennek a gyakorlatnak a meggátolására indította el 1933-ban a Postatakarékpénztár az úgynevezett „sofort” aukciókat, hivatalos nevükön az önkéntes árveréseket. Ez az árveréstípus azoknak kedvezett, akik nem tudták kiváltani zálogtárgyukat, vagy esetleg azonnal további pénzre volt szükségük. Ők zálogjegyükkel annak lejárta előtt jelentkezhettek az árverésre.
Az így értékesített tárgy vételárából levonták a zálogfiók követeléseit (eredeti kölcsönösszeg, kamat, valamint illeték), a többit pedig kifizették a tulajdonosnak.
A két világháború között a hagyományos zálogüzletág működése mellett a napi árveréseken nagyon népszerűek voltak a különféle használtcikkek. A kikiáltásra kerülő tárgyak értékének megállapítását ugyanúgy becsüsök végezték. A leggyakrabban felbukkanó használtcikkek az ágy- és asztalneműk, műszaki cikkek, zsebórák és a ház körüli szerszámok voltak.
A zálogházak két világháború közötti mindennapjaiból is kiderül, hogy az idén 250. születésnapját ünneplő BÁV-nak már azokban az időkben is a transzparencia és a vállalat ügyfélorientált attitűdje volt az egyik legfontosabb alapköve, amelyet a vállalat napjainkig is büszkén felvállal.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
