Kártyavárként omlott össze Thököly fejedelemsége

2023. május 13. 17:05 Múlt-kor, Történelmi Szemle

Kármán Gábor: Thököly Imre elfogása: a felső-magyarországi oszmán vazallus állam bukása és az erdélyi diplomácia című tanulmánya a Történelmi Szemle 2019/3. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes egészében!

Az arámi nyelvű szöveg, „megmérettettél és könnyűnek találtattál”, nemcsak Baltazár babiloni király lakomájának bibliai elbeszélését, az elbizakodott uralkodó szükségszerű bukása történetének őstípusát idézi meg, de egyben játék is a nagyra tört és onnan a mélybe hullott magyar gróf nevével.

A kép annak a nem kevesebb, mint harminckét különböző röplapnak egyikén látható, amelyek 1685-ben hírül adták a Német-római Birodalom nyilvánosságának Thököly Imre bukását. Nem csodálkozhatunk, hogy a tény, miszerint Thököly Imrét a váradi pasa fogságba ejtette, ilyen megkülönböztetett figyelemben részesült. A kortársak évek óta nagy érdeklődéssel követték a magyar főúr üstökösként magasba ívelő karrierjét, katonai sikereit, majd a szultán támogatásának elnyerését, és nagy hévvel vitatták, vajon a Habsburgok elnyomása ellen, a protestantizmus védelmében joggal lázadó hőst vagy alávaló törökbérencet kell-e benne látni.

Ha nem is mindegyik ábrázolás kívánt képi eszközökkel távolra mutató szimbolikus üzeneteket megfogalmazni, az elfogatás történetét időnként képregényszerűen elmesélő nyomtatványok szövege csaknem minden esetben levonta a morális következtetést arról, hogy az elbizakodottság végül elnyeri méltó büntetését. Az esemény már csak azért is alkalmas volt az isteni igazságszolgáltatás működésének illusztrálására, mert a kortársak számára teljesen érthetetlen lehetett, vajon mi bírhatta rá az oszmán tisztségviselőt arra, hogy uralkodójának vazallusát, a támogatásért hozzá forduló felső-magyarországi fejedelmet láncra veresse.

A részletek ismerete nélkül Ahmed pasa akciója tényleg nélkülöz minden logikát: első pillantásra is könnyű belátni, hogy az 1683 óta, a magyarországi területei megtartásáért hatalmas erőfeszítéseket tevő oszmán hatalom számára Thököly kiiktatása komoly hátrányokkal járt. Noha a felső-magyarországi fejedelem ellenőrzése alatt álló terület egyre csökkent és katonai helyzete egyre nehezebben volt tartható, Thököly csapatai még mindig viszonylag nagy erőket voltak képesek lekötni a hódoltság felszámolására előrenyomuló, a Habsburgok által vezetett nemzetközi koalíció seregeiből.

Előre láthatónak kellett volna lennie annak, ami bekövetkezett: Thököly elfogatása után fejedelemsége napokon belül kártyavárként omlott össze, az uralma alatt álló erősségek egymás után adták meg magukat (az egyetlen Munkács kivételével, amelyet a fejedelem felesége, Zrínyi Ilona még évekig képes volt tartani), csapatainak túlnyomó része pedig, csalódva az oszmán szövetségben, elfogadta a felajánlott amnesztiát és csatlakozott I. Lipót hadaihoz.

Ebben a tanulmányban azt járom körbe, mik lehettek a kortárs média számára kizárólag az isteni akarat beteljesülésének szükségessége által motivált cselekedet prózaibb kiváltó okai. Ebben jelentős segítségemre van, hogy noha Thököly Imre rövid életű államának levéltára csak töredékesen maradt fenn, a szomszédos Erdélyi Fejedelemség külpolitikai működésének dokumentációja ebből a korszakból igen gazdag. A felső-magyarországi fejedelem minden lépését árgus szemmel figyelő erdélyi tanácsos, Teleki Mihály levéltára számos ismeretlen részlettel szolgál Thököly Imre és a magyarországi oszmán elit viszonyának megértéséhez és az abban bekövetkező változások követéséhez.

Ráadásul az újonnan a vizsgálatba bevont iratok egy, a korábbi értelmezésekben elő nem kerülő tényezőre, az erdélyi politika jelentős szerepére is rávilágítottak. A Felső-magyarországi Fejedelemség (török nevén Közép-Magyarország, Orta Macar) kezdetei 1672-re nyúlnak vissza. A Habsburg államhatalom egy főúri összeesküvés kudarca nyomán látta meg a lehetőséget arra, hogy megtörje a hagyományosan nagy ellenállási potenciállal rendelkező magyar rendek hatalmát, egyben az adórendszer átalakításával sokszorosára növelje innen származó jövedelmeit.

Mindazonáltal a döntéshozók komoly aránytévesztésről tettek tanúságot, amikor az amúgy is súlyos új terhek kirovását összekapcsolták az erőszakos rekatolizáció erőltetésével, illetve a védelmi rendszer átalakításával, konkrétan a korábban a végvárak helyőrségét adó magyar katonák nagy létszámú elbocsátásával. A Habsburgokkal szemben hagyományosan ellenpólusként funkcionáló (bár az 1660-as években erősen megroggyant presztízsű) Erdélyi Fejedelemség határvidékén gyülekező úgynevezett bujdosók ez utóbbi révén jutottak jelentős katonai erőhöz.

Noha 1672 késő nyarán megkezdődött katonai akcióik csak viszonylag rövid távú sikerekhez vezettek, a Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom hármas határán a következő években egy csaknem 10 000 fős, hadviselt katonákból álló és egyre türelmetlenebb kontingens várta azt a vezetőt, akiben mind a tehetség, mind az elszántság megvan arra, hogy kihasználja a bennük rejtőző hadi potenciált.