Honfoglalás kori temetők Hódmezővásárhely határában

2015. március 25. 13:32 Révész László

A Maros alsó szakasza és a Tisza által határolt térség, Hódmezővásárhely vidékének földrajzi képe a Tisza ártere és a löszsíkság találkozási vonalán, egy hajdani Tisza-meder partján formálódott ki. A keleti irányból ide futó erek (Száraz-ér, Fekete-ér, Katra-ér, Kakasszék-ér, Kenyere-ér stb.) számos kisebb-nagyobb szigetre szabdalták a magasabban fekvő dombhátakat, melyeket állandóan, illetve időszakosan víz alatt lévő lapályok határoltak. A 10-11. századi temetők e magaslatokon helyezkedtek el, a vízivilágtól körülvéve.

Érdekes módon keleten, a löszsíkság peremén nem találunk lelőhelyeket, azok sora csak jóval távolabb, a Földeák-Békéssámson-Csomorkány vonalon, s attól északra folytatódik, egészen Orosháza határáig, azon a területen, ahol az említett erek szétterülő vizei, illetve az azokból lefűződött morotvák szintén kiterjedt vízjárta területeket alakítottak ki. A két térség régészeti lelőhelyeinek jellege azonban olyannyira eltér egymástól, hogy indokoltnak tűnik a szétválasztásuk. 

Hódmezővásárhely környéke régészeti szempontból intenzíven kutatott terület, s ez igaz a 10-11. század tekintetében is. E tény főként annak köszönhető, hogy a helyi önkormányzattal együttműködve a szegedi egyetem régészeti tanszékének munkatársai az 1920-as évektől rendkívül kiterjedt ásatási tevékenységet végeztek a város határában. Ezek az ásatások akkoriban párját ritkítóan korszerűek voltak. A leletanyag sokrétű, többek között természettudományos elemzései messze meghaladták a kor tudományos színvonalát. Ennek következtében viszonylagos biztonsággal fel tudjuk vázolni a térség településtörténetét. A „viszonylagos” kifejezést azonban hangsúlyozni kell, mert a bíztató kezdeteket 1945 után (a Hódmezővásárhely-Nagyszigeten végzett feltárástól eltekintve), nem követte hasonlóan intenzív folytatás, így elmaradtak a mai kor követelményeinek megfelelő jól dokumentált, teljességre törekvő ásatások.

A leletek értékelése nyomán ma már egyértelmű, hogy Hódmezővásárhely határában sem a 10., sem a 11. században nincsen nyoma a másutt ismert nagyméretű, több száz síros temetőknek. Az ártéri szigeteken létesített kisebb, néhány család által lakott települések néhány tucat sírból álló temetőket hoztak létre. E népesség viszonylag szerény anyagi körülmények között élt, a törzsi-nemzetségi arisztokráciához csupán egy-két család tartozhatott. Nincs nyoma annak sem, hogy részt vettek volna a kalandozó hadjáratokban. Nemcsak a jellegzetes fegyveres réteg hiányzik, de hagyatékukban nincs nyoma zsákmányolt tárgyaknak, nyugati vagy bizánci érméknek, s az azok beolvasztásából nyert számottevő ékszeranyagnak vagy ruhadíszeknek sem. Az újabb kutatások azonban ásatások nélkül is érdekfeszítő eredményeket hoztak.

Az egyik legérdekesebb temető, Hódmezővásárhely-Kopáncs, Szenti-tanyánál 1944 nyarán feltárt sírjainak leletanyagáról és ásatási dokumentációjáról mindeddig azt tartották, hogy azok elvesztek e zűrzavaros időszakban. Az elmúlt hónapok során azonban sikerült mégis ezekre rábukkanni. Tanulmányozásuk hozzásegítheti a kutatókat a korszak egyik nagy legendájának, az ott talált gazdag viseletben eltemetett női sír rejtélyének megoldásához.

Révész László, a Magyar Nemzeti Múzeum régész-szakmuzeológusa, a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének vezetője március 25-én, szerdán 17 órai kezdettel a Tornyai János Múzeum Korok, kultúrák, lelőhelyek című sorozatán fog beszélni bővebben a témáról