Antall öröksége

2013. december 12. 08:41 Antall Péter

Szólt a rádió

Apám színes egyéniségét az akkori tömegsajtó nem tudta, és a nyomasztó szociálliberális média túlsúlya miatt nem is akarta eljuttatni az emberekhez. Igaz, ő sem volt kitárulkozó típus. „Nem vagyok az a folyosón hercigeskedő kedves fiú, aki a diákok közt keresi az olcsó népszerűséget” – jellemezte magát a „pizsamás” interjújában. Ideje sem igen volt ilyesféle közszereplésre. Határozott elképzelése volt viszont arról, milyennek kell lennie egy magyar miniszterelnöknek. Ebbe nála az érzelmek ki- és megnyilvánításai nem fértek bele.

És nem csupán azért, mert őt így nevelték, hanem azért is, mert szakítani akart azzal az atyáskodó politikával, amely a Kádár-korszakot jellemezte. Gyakran láttam iratai rendezése közben. Rendet akart maga után hagyni. Ötven százalék túlélési esélyt adott magának 1993 nyarán, a kölni sejtbeültetés előtt – „Ha ma nem is, de évtizedekkel később biztos értik, méltányolják, amit tettem.” Az élet igazságot szolgáltatott neki. Ha megkérdik, vagyont akar-e inkább vagy azt, hogy az EU Parlament épületszárnya egyszer majd viselje a nevét, csakis az utóbbit választotta volna.

Soha nem állt le, mindig pörgött az agya valamin. Csak altatóval tudott elaludni. Vádolták, hogy nem ért a gazdasághoz. Nem neki, a szakembereknek kellett volna igazán megszabni a kiút forgalmi rendjét. Az irányt ismerte, hirdette. Egy Ludwig Erhard szintű közgazdászt keresett, a német a szociális piacgazdaság atyjához mérhetőt. Igaz, ilyen szintű gazdasági-társadalmi átalakulásra addig sehol nem volt példa. Ugyanakkor nem engedett a szirénhangoknak.

Magyarországot szabad és cselekvőképes államnak akarta tudni. Jelentkeztek un. adósság-átvállalók, külföldi magyar érdekeltségű tőkések, hogy az átvállalás fejében a privatizálást majd ők végzik el. Apám nem kívánta a magyar gazdaságot senkinek sem kiszolgáltatni. Az ország kettészakadását, a weimarizálódást mindenképpen el akarta kerülni. Tisztánlátónak ismertem. „A következő – 1994-es – választásokon arról dönt majd Magyarország, hogy visszaszavazza-e a hatalomba a korábbi pragmatikus politikai elitet. Az MDF 12-14 százalékra esélyes” – állapította meg 1992 végén. (Az MDF 9,84 százalékot kapott.)

Rendszeres újságolvasó volt. A hetvenes-nyolcvanas években vasárnap délutánonként nálunk az egész család a napilapokat bújta, mellettük az Új Tükröt, az ÉS-t, valamint a Valóság c. folyóiratot forgattuk. Öniróniával „falusi olvasókörnek” hívta a családunkat. Kormányfőként minden szombat reggel 8 és 9 között végig böngészte az aznapi lapokat. Utána felhívta minisztereit, hogy olvasták-e a tárcájukat érintő cikkeket. Ha nem, akkor olvassák el, és „tessék rá reagálni!”

Miniszterelnöksége előtt is elfoglalt ember volt – tanított, konferenciákra járt, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot vezette –, így a családra a hétvégék és a nyaralások jutottak. Felnőtt korunkig minden évben együtt nyaraltunk. A családot összeforrasztották ezek a külföldi utak. Apámat 1976-ig nem engedték a családdal együtt Nyugatra. Először 1974-ben léphette át a nyugati országhatárt – akkor is csak miniszteri engedéllyel. Ezért '76-ig Magyarországot vagy a Felvidéket fedeztük fel együtt. Ezeken az utakon és a hétvégeken rengeteget beszélgettünk. Humortalan ember – többször vádolták ezzel, pedig társaságban szellemes, szarkasztikus humoráról volt híres. Igaz, ezzel politikusként, miniszterelnökként óvatosabban kellett volna bánnia.

Nevelésünk egyik alapelve szerint gyerekkorunktól minden felnőtt társaságban részt vehettünk. Ennek köszönhetően elsajátítottunk egy viselkedési normát, valamint hamar megtanultunk idegen szavakat, kifejezéseket. A számunkra ismeretlen szó jelentését bármikor megkérdezhettük tőle. Ilyenkor apánk kezünkbe nyomott egy több száz oldalas könyvet, és megmutatta, hol nézzünk utána. Így aztán már általános iskolás korunkban megtanultunk lexikont, szótárt használni, ami óriási előnyt jelentett. Ő mindig azt mondta, hogy „mindenből keveset, ám egyvalamiből sokat”. Nagyon tetszett neki, ha valamivel elmélyülten foglalkoztam.

Egész nap szólt nálunk a Szabad Európa Rádió, és más külföldi adókat is hallgattunk. A Kádár-rendszer zárt társadalmában nehezen lehetett korrekt információforráshoz jutni. Mindazt, amit a SZER-en, az Amerika Hangján vagy a BBC-n hallottunk, megbeszéltük. Többször említette, hogy az „X-napra kell készülni”, mert a rendszer megbukik, s alkalmasnak kell lenni arra, hogy felelős politikai szerepet játszhasson. Úgy vélte, hogy akkorra ő már nyugdíjas lesz, túl az aktív periódusán. Apám persze mindig figyelmeztetett, hogy ezekről mások előtt hallgassunk, és – főleg március 15-e körül – ne üljünk fel provokátoroknak. Emigráns irodalmat akkor adott kezünkbe, amikor Nyugatra utaztunk, és több 1956-os könyvet is akkor kaptam tőle először.

Sokszor beszélt az '56-os élményeiről. Talán túl is dimenzionálta az akkori szerepét, hiszen a „nagy öregek” előtt neki, a frissen végzett 24 éves tanárembernek még nem volt politikai súlya. Az én korosztályom tagjai nem igazán ismerték ezt a kort, a mi családunk viszont igen tájékozott volt. Sokat hallottunk a háború utáni koalíciós időkről, nagyapám tevékenységéről. Úgy nőttünk fel, hogy tisztában voltunk vele: apám, nagyapám, dédapám mikor, milyen történelmi körülmények között, mit cselekedett, az Antall család felmenői a különböző történelmi helyzetekben milyen nézeteket vallottak. Dédapám – dr. Szücs István – nagy hatással volt apám gondolkodására, személyiségére. Sokat beszélgettek. Volt is miről, hiszen Szücs dédpapa – Apponyi Albert titkáraként – egyik megalkotója volt a Lex Apponyi néven ismertté vált 1907-es közoktatási törvénynek. Mint képviselő és mint Klebelsberg Kunó helyettes államtitkára jól ismerte a XIX–XX. századforduló neves politikusait, és számos történettel gazdagította a családi legendáriumot. Családunk egy budai szubkultúra polgári, értelmiségi életét élte. Környezetünkben általános iskolás koromig alig találkoztam kommunista párttaggal.

1. Szólt a rádió
2. Belülről fakadó hazafiság