III. Károly 1713 márciusában kinevezte az új erdélyi gubernátort (Kornis Zsigmondot, aki mellett 2-2 katolikus, evangélikus, unitárius és 3 református tanácsosa szolgált). Majd 1715 októberében jóváhagyta az ún. erdélyi kardinális tisztségeket. Ez az erdélyi kormányzati szisztéma a Magyarország és Erdély 1848-ban helyreállított uniójáig állt fenn. A Guberniumnak 2-2 katolikus, evangélikus, unitárius és 3 református tanácsosa volt. Arra, hogy a török kiűzése után a Szent Koronától erőszakkal elszakított Erdélyi Fejedelemséget Magyarországhoz visszacsatolják, vagy legalább közjogi kapcsolat fűzze össze vele - sem az erdélyi rendek, sem pedig a Habsburg uralkodók nem törekedtek. A magyarországi országgyűlés pedig megelégedett azzal, hogy majd 1741-ben kimondja: a Habsburgok - mint magyar királyok - a Szent Korona jogán uralkodnak Erdélyben is. III. Károly úgy tekintette Erdélyt, mint fegyverrel szerzett és fegyverjogon bírt fejedelemséget; Mária Terézia pedig 1765. november 2-án az Államkancellária által kiállított oklevélében, mellyel Erdélyt nagyfejedelemség rangjára emelte, hangsúlyozta, hogy uralkodásának jogcíme az "uralom legfőbb joga", melyet azáltal szerzett, hogy Erdély elismerte őt uralkodójának. Az erdélyi rendek 1722 februárjában fogadták el a Pragmatica Sanctiót, a magyarországi rendeknél hamarabb biztosítva a Habsburgok mindkét ágának örökös uralmát. 1744-ben törvényekkel rendezték a Fejedelemség közjogi helyzetét, kimondva: a Habsburg-uralkodók Erdély örökös fejedelmei. Így Erdély Magyarországtól - a Szent Koronától - függetlenül lett a Habsburg-monarchia országa. Az uralkodó személyében létező kapcsolaton túl azonban átmenetileg Magyarország és Erdély között reális unió is létezett. Addig, míg a Részek (Partium) közös kormányzata 1733-ban meg nem szűnt, és akkor, amikor II. József a monarchia racionálisabb központi kormányzata érdekében - a dualizmus rendszerét megelőlegezve - 1782-ben összevonta a Magyar és az Erdélyi Udvari Kancelláriát.