Mindig az érthetőségre törekedtem: beszélgetés Ormos Máriával
2010. október 12. 08:22 MTI
A napokban ünnepelte 80. születésnapját, lakását virágok borítják. Ormos Mária Széchenyi-díjas történész, akadémikus az MTI-Pressnek mesélt történelemről, megértésről, múltjáról és jelenlegi kutatásáról.
Túllépni a szakma határain
Sok rendezvényre hívják?
Sokra. Szerencsére, mert ez azt jelenti, hogy elég sok a történeti, történészi, történettudományi konferencia. Ezeknek egy jelentős része tényleg érdekli az embert, és nélkülük nem is tudná, milyen kutatások vannak, mit hoznak elő a fiatalok. Így egy szakmabelinek nemcsak illik, hanem hasznos is részt vennie.
Kanyarodjunk vissza egy kicsit a kezdetekhez. A különböző portrékban az áll, színésznő szeretett volna lenni. Hogy lett ebből történészi pálya?
Hát nem ebből lett. A színészet bakfiskori álom volt, amely abból táplálkozott, hogy nemcsak iskolai rendezvényeken, hanem egy nagyobb szabású együttesnek a tagjaként Debrecenben a Csokonai Színházban is felléphettem. Valamint sorra nyertem a szavalóversenyeket. Aztán ez magától elmúlt. Elsősorban az irodalom iránti érdeklődés szorította ki, a történelem később jött hozzá.
Az egyetemen rögtön a történelem mellett kötelezte el magát, vagy más irányban is érdeklődött?
Akkor még nem voltak olyan merev határok, mint amilyenek később léptek be az egyetemi oktatásban a szakok körében. Felvettem történelmet is - az ókort meg a magyar történelmet -, de mellette a filozófiát, a pedagógiát, a szociológiát és a pszichológiát is. Az érdeklődésem meglehetősen széles körű, társadalomtudományi volt. Ez mindvégig megmaradt, most is olvasok szociológiát, pszichológiát. Ezeket nem is nagyon szabad szétválasztani. Bizonyos kérdéseket nem lehet megalapozott ismeretek nélkül értelmezni. Ha egy történész nem rendelkezik alapvető pszichológiai ismeretekkel, ha nem lép túl saját kis határain, akkor bizony felületes képekhez jut el, egy sor kérdésben béna marad.
A saját kis közvetlen határokból adódik a kérdés: milyen környezetből, milyen világból jön?
Meddig menjek vissza? A nagyapám vízimérnök volt. Tőle sokat lehetett hallani árvízi históriákról, gátfelügyelő volt a Felső-Tisza mentén. Apám ugyanennél a vállalatnál volt pénzügyes. A másik nagyapám osztrák ügyvéd volt. Nagyapáméknál is, nálunk is az 1930-as évek elejéig nagyon szépen volt reprezentálva a magyar irodalom. Kosztolányi még igen, Babits igen, de József Attila már nem. A világirodalom színe-java megvolt. Történeti feldolgozásra viszont nem emlékszem.
Az egyetem után mennyire volt nehéz, nőként, pályakezdő hallgatóként?
Nem nagyon hiszik el nekem, amikor erre a kérdésre azt válaszolom, hogy nem nagyon vettem észre. Én már iskolában bekerültem egy fiúosztályba, egyedüli lányként érettségiztem. Éppúgy súgtam nekik, segítettem ki őket abból, amit én tudtam, ahogy ők viszont. Az egyetemen sem volt ebből semmi bajom, és ami bajom később keletkezett, az nem azzal állt kapcsolatban, hogy nő vagyok.
Ön előtt volt esetleg olyan női történész, aki kikövezte volna az utat?
Az én környezetemben nem volt. Országos viszonylatban tudunk egy-egy olyan nőről, aki korán kiharcolta magának, hogy egyetemet végezhessen, ha nem Magyarországon, akkor külföldön. A történettudományi intézetben már voltak nők, de nem olyan "vidékről szalajtottak", mint én. Ők Budapesten végeztek, volt kapcsolatrendszerük, nekem nem.
Mennyire volt megbecsült akkor a történészpálya, és most mennyire az?
Nézze, míg Debrecenben és Szegeden voltam, akkor még semennyire. Kezdő is voltam, vidéki is voltam. Amikor 1956 után nem is az utcán találtam magam, hanem az árokparton, felajánlották hogy választhatok: a gyufagyárba vagy a jutagyárba megyek segédmunkásnak. Választottam, összekötöttem a pereputtyot, és mint az egyszeri Mariska, felmentem Budapestre. Csak egyetlen embert ismertem, Karsai Eleket a levéltárból. Megkerestem, azt mondtam, hogy vegyenek fel a levéltárba, takarítónőnek, bárminek, csak ott lehessek. Végül fölvettek. Ez volt életem egyik legjobb döntése, e nélkül soha nem lett volna belőlem semmi. Kerülőkkel, de hét év múlva bekerülhettem a történettudományi intézetbe. Hogy elkezdődhetett, annak az az előzménye, hogy amíg "sehol" sem voltam, "mellesleg" megírtam az első könyvemet. De ez végül csak 1964-ben jelenhetett meg.
Hogy tudta elfogadni ezeket a nehezebb időszakokat, mialatt kényszerűségből nem foglalkozhatott azzal, amivel akart?
Amikor az ember ilyen kényszerhelyzetben van, nem ezen gondolkozik. A korlátozást úgy lehet feldolgozni, hogy az ember él napról napra, és csinálja - abban a körben, amely még lehetséges számára - azt, amit fontosnak tart. Ehhez is kellett egy döntés. Sok probléma adódott a hontalanságból, nagyon kevés pénzzel, két gyerekkel, megélhetési gondokkal, háztartással. És azt a pár forintot is meg kellett keresni. Emellett kitartani a rögeszméje mellett, éjszakánként írni, majd benyújtani a munkáját. A megjelenésre csak egy garancia van - ahogy ezt a tanítványaimnak is mondtam -, az, hogy a munka elkészül. Dolgozni akartam, ez volt a legfőbb ambícióm.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
