Még az elnök kegyeibe is beférkőzött a politikai szatíra keresztapja
2010. április 6. 12:02 Fekete István
Doonesbury, a kelekótya egyetemista, B.D., a vietnami veterán és amerikai futball játékos, felesége Boopsie, valamint Mark, a rádiós. Utóbbi karakter abszolút főszereplőjévé vált a Frank Sinatrát maffiózók gyűrűjében ábrázoló, Bill Clinton botrányait pellengérre állító, az amerikai katonai hadműveleteket kritizáló Doonesbury képregény egyik legendás 1975-ös sorozatának. A republikánus elnökaspiráns John McCain még a szenátus előtt is támadta a politikai karikatúráiról elhíresült comic strip-et, amely a Watergate-ügy képregényes változatáért a kategóriában először vehetett át Pulitzer-díjat.
A Doonesbury név az angol doone szleng kifejezés (a névvel az egyetemi felkészítő iskolát jelölik) és Charles Pillsbury, a képregény szülőatyja, Garry Trudeau egykori szobatársának összetételéből ered. A comic strip először a Bull Tales folytatásaként a Yale iskolai lapjának, a Yale Daily News hasábjain a jelent meg, majd a kétéves egyetemi periódust követően a sorozat országos ismeretségre tett szert, ugyanis rövidesen két tucat újság is átvette a szemüveges fiú, Mark legújabb kalandjainak folytatását – ekkor keresztelte át az Universal Press Syndicate Doonesbury-nek a képregényt.
A világszerte mintegy 1400 újságban közölt képregény társadalmi-politikai kommentárjairól híresült el, amely a fontos, aktuális közéleti eseményeket elferdítve, csípős humorral fűszerezve jelenítette meg, noha eleinte az ellenkultúra szócsöveként tartották számon. A képregény népszerűségének legnagyobb elismerését az 1975-ös Pulitzer-díj odaítélése jelentette, amelyet Trudeau a Watergate-botrányról szóló sorozatáért kapott. Ezen a sorozaton Mark egy rádióadásban kijelenti, elég bizonyíték áll rendelkezésre, hogy megállapítsák John Mitchell egykori legfőbb államügyész bűnösségét a Watergate-ügy kapcsán, majd ezt nyomatékosítva beleordítja az éterbe: „Bűnös! Bűnös! Bűnös!”
Még meg sem száradt a tinta az újságokon, de a rajzok nyomban kiverték a biztosítékot az Egyesült Államokban, ugyanis az agresszív sorozat akkoriban szokatlan hangot ütött meg. A Washington Post szerkesztői írásban kritizálta Trudeaut a képregény keménysége miatt, mire a karikaturista „keleti liberális média-összeesküvéssel” vádolta meg a lapot. (A nicaraguai lázadó kontrákat illegális fegyvereladásokból támogatni kívánó Reagan-Poindexter-North triász bűnösségét Trudeau egy évtizeddel később szintén ezekkel a szavakkal mondatta ki.)
A comic strip jelentőségét a kortársak is felismerték, Gerald Ford elnök például a tudósítók szövetsége előtt tartott beszédében kijelentette, hogy „csak három olyan eszköz van a birtokunkban, amely informál a Washingtonban történtekről: az elektronikus média, a nyomtatott sajtó és Doonesbury – de nem feltétlenül ebben a sorrendben” – tette hozzá.
1977-ben Trudeau egy huszonhat perces animációs filmet is forgatott a már befutott Doonesburyról, amellyel az 1978-as cannes-i nemzetközi filmfesztiválon a különdíjat zsebelte be, s ugyanabban az évben Oscar-jelölést is kapott, ráadásul a képregény szülőatyja tagja volt a Ford elnököt Kínába kísérő sajtómunkások csapatának is. Ezt követően a képregény életébe egy közel két éves szünet következett be: ezen idő alatt Trudeau megzenésíttette fő művét, amelyet 1983-ban mutattak be a nagyközönségnek – a musicalt összesen száznégy alkalommal játszották.
A 22 hónapos távollétet követően ismét az újságok hasábjain felbukkanó történet karakterei is nagy változáson mentek keresztül, ugyanis ettől kezdve a főleg a connecticuti (ebben az államban található a Yale is) Walden Collegen játszódó történet szereplői a valós időnek megfelelően fognak öregedni. Trudeau nemcsak fiktív helyszíneket használt képsorozatában, s gyakran feltűnnek amerikai politikusok is a rajzokon (Ford, Kissinger), de gyakran csak egy-egy szimbólum utal a végrehajtó hatalom birtokosára – az idősebb Bush elnök például végig láthatatlan a képregényben, míg George W. Bush egy Stetson kalap formájában jelenik meg.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
