Birodalom a termékenység folyója mellett

2009. december 1. 09:52 Fekete István

Az egység és a politikai stabilitás következtében fokozatosan nőtt a művelhető föld területe, a folyó megszelídítése pedig a birodalom fejlődésének sine qua non-jává vált. Nehéz annak megállapítása, hogy az árvizeket milyen korán és mennyire sikerült megzabolázni, a vízgyűjtő területeket hasznosító öntözés mindenesetre a Középbirodalomban terjedt el.



Az egyiptomi szövegek keveset mondanak az öntözésekről és a vízszolgáltatásról. Az első átmeneti kor helyi vezetőinek önéletrajzai azonban tartalmaznak utalásokat arról, hogy a tisztviselők csatornákat építettek alattvalóik számára a vízellátás érdekében. A Nílus évi áradása viszonylag megbízható volt, a folyó ártere és deltája pedig igen termékenynek bizonyult, amely a Közel-Kelet legproduktívabb mezőgazdaságát teremtette meg – a nagy áradások azonban hatalmas károkat is tehettek a terményekben. A termények magvait a folyó kiáradása után lehetett elültetni; a belvíz augusztustól szeptemberig borította be a torkolatot és a völgyet, így csak minimális öntözésre volt szükség.

A főbb termények a gabonák, a kenyérhez használatos tönkebúza és a sörárpa volt. Legalább ilyen fontossággal bírt a len és a papirusz, amelyek az ország fontos kiviteli cikkeit képezték. A Nílus gazdag hal- és madárállomány ráadásul változatossá tette az egyiptomiak táplálkozási szokásait: különösen előbbi volt gyakori élelem az alattvalók asztalán.



A központosított birodalom az i.e. harmadik évezredben szervezett munkaerőt hozott létre, amelynek köszönhetően a Középbirodalom grandiózus építkezései, az Újbirodalom fényűző templomai és sírhelyei születhettek meg. A mezőgazdasági munkák alól felszabaduló emberek így sokkal speciálisabb foglalkozás után nézhettek – a három átmeneti kor tanúskodik arról, hogy a központi kormányzat összeomlása után milyen kevés építkezés valósulhatott meg.

Jóllehet a Nílus volt Egyiptom birodalommá, illetve a térség éléskamrájává válásának egyik sarokköve, a folyó nem játszott fontos szerepet a közel-keleti ország vallási életében. Nem volt nevük a Nílusra (amely pusztán csak „folyó” volt, s nem is egyiptomi, hanem görög eredetű a szó), a vizet és a termékenységet pedig nem a folyó, hanem annak áradása, Hapi hozta. Hapi a bőséget szimbolizálta, noha nem vált főistenné – nem volt temploma sem, de az áradás érkeztével áldozatokat mutattak be és himnuszokat énekeltek tiszteletére Gebel el-Silsila-nál. A Nílushoz köthető legnagyobb istenség Osiris volt, akit testvére, Széth ölt bele a folyóba: az alvilág királyává váló Osiris halála és újjászületése jelképezi az egyiptomi föld termékenységét.

Az egyiptomiak a Nílushoz és a csillagokhoz időzítették naptárjukat: július közepén van az új év kezdete, amikor a folyó áradni kezd, amely pontosan a Szíriusz csillag 70 napi láthatatlanság utáni felbukkanásával esik egybe.



A görögök és rómaiak is többször vándorbotot fogtak, hogy rátaláljanak a folyó forrásvidékére, de ez egyik civilizáció kalandorának sem sikerült. A modern kori írók ezt a hőstettet a jezsuita Pedro Paeznek tulajdonítják, miután a 15-16. században számos európai kerekedett fel Etiópiába, ahol nem csak a Tana-tavat, hanem a Kék Nílus forrásvidékét, a tó déli részét is meglátogatták. (Paez Etiópia története című 1622-es munkáját azonban csak a 20. században ismerhette meg a nagyközönség).

A Fehér Nílus forrásvidékét korábban a Niger folyónak vélték, a Viktória-tavat pedig csak heves vita után fogadták el, miután David Livingstone sikertelen kísérlete után Sir Henry Morton Stanley körbehajózván a tavat, igazat adott a brit John Hanning Speke 1858-as felfedezésének. A Nílus napjainkban is többször került a politikai csatározások színhelyévé: számos ország, köztük Uganda, Kenya, Szudán és Etiópia emelte fel szavát Egyiptomnak a Nílus kisajátítását célzó törekvései ellen, azonban számos, az egyenlő használatot és a békés együttműködést kínáló kezdeményezés is napvilágot látott az utóbbi időben.