Amerikai katonák a német csatamezőkön
2008. szeptember 29. 13:05 Spiegel Online
Az Egyesült Államok hadserege szakértők és hatalmas pénzösszegek felhasználásával igyekszik felkutatni a második világháború során Németországban elesett amerikai katonák holttestét. A kutatás jelenleg a nyugat-németországi Eifel-hegységben folyik, ahol több ezer amerikai katona vesztette életét a harcok során.
Olyan hideg volt, hogy pirospozsgás arccal fagytak meg
A krumpli- és búzaföldeken folyó munkát Denis To régész vezeti. Éppen egy amerikai pilóta sírját keresik, aki a Hürtgen erdőben zajlott csata során zuhant le P-38-as gépével. To és csapata az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma Hadifoglyok és Eltűnt Személyek Felkutatásáért Felelős Egyesített Parancsnoksága (JPAC) alá tartozik, amelynek feladata az amerikai hadifoglyok és harc közben eltűnt személyek felkutatása világszerte.
Hivatalos számítások szerint még nem került elő 78 ezer amerikai a második világháborúból, 8100 a koreai háborúból, 1800 a vietnami háborúból, 120 a hidegháború idejéből, és 1 az 1991-es Öböl-háborúból. A JPAC 400 katonai és civil munkatársat foglalkoztat, 50 millió dolláros éves költségvetéssel rendelkezik, és egy Központi Azonosító Laboratóriumot (Central Identification Laboratory-CIL) tart fenn Hawaiin, amely a világ legnagyobb törvényszéki antropológiai laboratóriuma. A JPAC által feltárt csontokat az itt dolgozó antropológusok vizsgálják meg, és a családok csak akkor kaphatják meg őket, ha egyértelműen sikerült azonosítani a maradványokat.
A második világháborúban eltűnt 78 ezr amerikai közé tartozik az a 20 éves texasi pilóta, akinek testét a német búzamezők fedik. A férfi a belgiumi Florennes-ban állomásozó 474. vadászrepülő század tagjaként utánpótlást vitt a szárazföldi csapatoknak, ám 1944. november 5-én a német légelhárító ágyúk tüzébe került, és gépe kigyulladt. A közelben lakó, akkor 15 éves Therese Rick éppen ruhát teregetett. „Láttam a repülőgépből kicsapó füstfelhőt. A pilóta tett még néhány hurkot, de aztán hallottam a becsapódást. Oda akartam futni, de az anyám nem engedte.”
Borzalmas látvány lett volna. A Hürtgen-erdőnél elesettek tetemét gyakran ott hagyták, ahol meghaltak. Therese Ricket és anyját pár nappal később evakuálták, így a csata legborzalmasabb részétől megmenekültek. Ernest Hamingway, aki haditudósítóként vett részt a csatában, figyelemre méltó beszámolót írt az összecsapásról. Az amerikaiak kevesebb, mint öt hónap alatt 22-32 ezer katonát veszítettek, ami csaknem a fele a vietnami háború áldozatainak. A Hürtgen-erdőnél zajló hadi események 1944 szeptembere és 1945 februárja között történtek. A fák között orvlövészek rejtőztek, akik minden apró mozdulatra tüzeltek. A talaj tele volt lövészárkokkal és aknákkal. Ráadásul hideg volt. „Hürtgennél a katonák megfagytak; olyan hideg volt, hogy pirospozsgás arccal fagytak meg” – írta Hamingway „A folyón át a fák közé” című regényében.
Miközben az amerikai irodalom és filmipar előszeretettel foglalkozik más csatákkal, különösen a normandiai partraszállással, Hemingway mellett csak igen kevesen emlékeznek a Hürtgen-erdei szenvedésekre. Ami nem is csoda, hiszen az amerikaiak nem csupán sok áldozatot veszítettek, de nagy sikerekkel sem büszkélkedhettek. Céljuk a Rajna menti előrenyomulás biztosítása volt, és ki kellett űzniük a németeket az erdőből, hogy azok minél távolabb kerüljenek a völgyben lévő víztározótól. A németek azonban túlságosan is jól ismerték a terepet. A Rur víztározó távol mindentől, az erdő mélyén fekszik. 1945 februárjában, amikor már minden ellenállás céltalanná vált, a német csapatok megnyitották a gátakat, és a Rur (Roer) folyó környékét járhatatlan mocsárrá változtatták. Ezzel sikerült két hétre megakasztaniuk a szövetségesek keleti előrenyomulását.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
