Békekötés az örökkévalóságnak
2008. május 28. 13:00
A győztes nyugaton Franciaország volt
Hollandia győztes nagyhatalomként került ki a háborúból, bár e státusza csak néhány évtizedig volt fenntartható, amíg nagyobb és népesebb szomszédai meg nem erősödtek, és háttérbe nem szorították. A túl sok fronton háborúra kényszerülő Spanyolország teljesen kimerítette erőforrásait, s ezért úgy döntött, hogy Münsterben békét köt Hollandiával, azt remélve, hogy így a Franciaország elleni háborút sikeresebben folytathatja. Átengedte a hollandoknak a Portugáliától szerzett gyarmatokat, elismerte Hollandia függetlenségét, és beleegyezett, hogy a spanyol kézen maradt Antwerpen kereskedelmének korlátozására a hollandok lezárhassák a Schelde folyó torkolatát.
Az igazi győztes nyugaton Franciaország volt. A császár kénytelen volt lemondani a franciák által csaknem száz éve elfoglalt Metz, Toul és Verdun püspökségekről, Franciaország megkapta a piemontei Pinerolót, a Rajna jobb partján fekvő Breisachot, s helyőrségeket tarthatott fenn Philippsbourgban is. A legnagyobb nyereség Elzász déli része volt, amelynek birtokbavételével a franciák megnehezítették, hogy délről spanyol hadsereget küldjenek Németalföld felé.
A háború nagy győztese északon Svédország volt: 5 millió tallér jóvátétel, és három kisebb német város (Wismar, Neukloster, Wildeshausen) mellett megkapta Nyugat-Pomerániát, valamint a Brémai Érsekség és a Verdeni Püspökség egymással határos területeit, s ezzel uralma alá vonhatta a legnagyobb német folyók (Odera, Elba, Weser) torkolatait. A svéd király ezen túl képviselőt küldhetett a német birodalmi gyűlésbe. Országa azonban inkább szomszédai ideiglenes, illetve tartós gyengeségének köszönhette nagyhatalmi helyzetét, mint saját belső erőforrásainak.
A pireneusi békeszerződés (1659. november 7.) megerősítette a vesztfáliai béke következményeit. Innentől számíthatjuk a spanyol hegemónia végét, ettől a dátumtól immár nem Spanyolország Nyugat-Európa vezető nagyhatalma, hanem Franciaország. A harmincéves háború emellett valóságos nemzeti katasztrófa volt Németország számára is. A háború kimerítette a népet, és hosszú időre feltartóztatta az ország fejlődését. Az eddig is széttagolt német területek még több mint két évszázadig ebben az állapotban maradtak, míg a Realpolitik legismertebb alakja, Otto von Bismarck létrehozta a német egységet.
A Habsburg Birodalom számára a harmincéves háború paradox következményekkel járt: uralkodójának hatalma császárként csökkent, örökös tartományaiban viszont harcedzett hadseregének köszönhetően alaposan megnövekedett.
A harmincéves háború legfontosabb politikai következménye azonban leginkább az volt, hogy véget értek a középkor óta tartó kísérletek az erős császári hatalom kiépítésére. A császárság külpolitikailag csaknem független államok szövetségi rendszerévé változott. A belső autonómia (1356) és a vallási autonómia (1555) mellé a német fejedelmek végre megszerezték a külpolitikai függetlenséget is. Szabadon köthettek szerződéseket külső hatalmakkal, amennyiben ezek nem irányultak a birodalom ellen. A nagyobb fejedelemségeknek (Brandenburg, Szászország, Bajorország) a területe is gyarapodott, uralkodóik tekintélye megnövekedett.
Az kétségtelen, hogy a háború túlmutatott a német problémákon és kifejezte a kapitalizmus kezdeti lépéseivel kapcsolódó folyamatok közvetett hatásait, a gazdasági zavarokat, az európai feudalizmus kései szakaszának növekvő belső ellentmondásait, melyek más és másképpen nyilvánultak meg az egyes országokban. Nyugaton az abszolutizmus gyengülése (spanyol, angol), illetve erősödése (francia), Közép- és Kelet-Európában a rendiség hatalmas előretörése a "második jobbágyság" talaján volt a legfőbb politikai közvetítője ezen ellentmondásoknak. A konfliktusok esetleges alkalmi kirobbantója és legfőbb ideológiai formája a reformáció és ellenreformáció harca lett, mely már a háború későbbi szakaszaiban érezhetően háttérbe szorult.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
