Múlt-kor.hu

Halottak napján temették újra az 1849-es megtorlás mártírjait

Halottak napján temették újra az 1849-es megtorlás mártírjait

2007. november 2. 12:00 M. Lovas Krisztina

1870-ben halottak napján hatalmas tömeg részvételével avattak közös síremléket a Kerepesi úti temetőben a szabadságharcot követő megtorlás kilenc áldozatának.

Ellenzéki demonstráció avatta az emlékművet

A síremlék

Az említett kilenc kivégzett mártír jeltelenül feküdt a Józsefvárosi temető egyik elhagyatott szegletében, ahonnan a kiegyezés évében Damjanich Jánosné, az aradi vértanú özvegye mentette meg őket a végső feledéstől. 1867-ben a kilenc áldozatot exhumáltatta és egy közös sírba helyeztette át a Kerepesi temetőbe. Még ugyanebben az évben kezdeményezte egy síremlék felállítását is, ez azonban az uralkodóval éppen megbékélő új alkotmányos rend keretei között csak nagy nehézségek árán valósult meg. Végül a síremlék Batthyány Lajos miniszterelnök újratemetésének évében, 1870. november 1-én került átadásra.

A közös sír fölé emelt obeliszk ünnepélyes átadásával a nemzet szimbolikusan a szabadságharcot követő megtorlás összes áldozatának szolgáltatott igazságot. Az uralkodó érzékenységére való tekintettel - kinek felelőssége nem vitatható a szabadságharc véres megtorlásában - a magyar politikusok és hivatalnokok csak magánemberként képviseltethették magukat ezeken az eseményeken. Ez az érzelmi ellentmondás végigkísérte a dualizmus történetét, s az 1848/49-es hősökre való emlékezés ugyanazon a közjogi alapon tört ketté, mint az országos nagypolitikában a kiegyezés rendszeréhez fűződő viszony.

E halottak napi megemlékezésen, bár országos politikai jelentőségét tekintve kisebb horderejű volt, mint négy hónappal korábban Batthyány újratemetése, mégis óriási méretű, 1848-as szellemű, ellenzéki demonstráció bontakozott ki. Ellentétben azonban a miniszterelnök temetésével, ezen az eseményen kormánypárti politikusok még magánemberként sem képviseltették magukat. A több ezer fős tömeg részvétele ellenére az adott politikai körülmények között a megemlékezés a közjogi ellenzék "elszigetelt" demonstrációjának számított. Ennek megfelelően az emlékbeszédekben elsősorban a kiegyezés rendszerének kritikája fogalmazódott meg.

A síremlék avatására induló menet a pesti Ferenciek terén gyülekezett. A különféle civil szervezetek csoportjai 18 egyleti zászló alá sorakoztak fel. A hon tudósítása szerint a résztvevők - elsősorban a munkásegyletek képviselői, a pesti Nemzeti Dalkör, a Pesti Népkör, az egyetemi ifjúság tagjai, volt 48-as honvédek - valamint megszámlálhatatlan együttérzését kifejező polgár mintegy 40 ezer fős tömeget alkotott. A temetőben Vidats János mondott beszédet, név szerint felelevenítve az itt nyugvó kilenc kivégzett alakját. Szavaival azonban nem rejtette véka alá elégedetlenségét az újonnan kiépült dualista államberendezkedéssel szemben sem.

Beszédének egy részlete igen szemléletesen jeleníti meg az ellentmondásokkal terhes új alkotmányos államberendezkedéshez fűződő érzelmi kettősséget. Ennek az ellentmondásnak a gyökere a szabadságharchoz nyúlik vissza, és egy személyben Ferenc Józsefben testesül meg. A szónok tanulságos hasonlata szerint az 1849-es hősöknek azért kellett meghalniuk, mert "ők a magyar királyt védték az osztrák császár ellen, ki dacára annak, hogy egy személy volt a magyar királlyal, mégis pártot ütött a magyar király ellen." Az ünnepség ellenzéki jellegére utal, hogy a résztvevők hangos bekiabálásokkal Kossuthot éltették, végül pedig a Szózat eléneklésével zárták a megemlékezést.

De ki is volt tulajdonképpen ez a kilenc, a köztudatban mára már szintúgy méltatlanul feledésre ítélt áldozat? Egészen különböző okok vezették őket a vesztőhelyre, a közös bennük csupán az, hogy mindnyájan a rémuralom parancsára váltak a szabadságharc megtorlásának áldozataivá.

Tudatosan vállalt sorsok

Giron Péter

Közülük elsőként Streith Miklós, vértesboglári katolikus plébánost lőtték agyon az Újépület melletti téren, még az október 6-i kivégzések előtt, szeptember 5-én. Bűne csupán annyi volt, hogy a szószékről kihirdette a Függetlenségi Nyilatkozatot és híveit a népfelkelésben való részvételre buzdította. A szabadságharc mellett azonban valójában inkább káplánja, König Mór, a későbbi székesfehérvári kanonok agitált, akit személyes sértettség miatt a feltüzelt helybeliek jelentettek fel az osztrák hatóságoknál. A két papot a pesti Újépületbe szállították, ahol szeptember 4-én hirdettek ítéletet. Az ártatlan plébános halálos ítélete óriási megdöbbenést keltett a foglyok között. A szintén az Újépületben raboskodó Batthyány miniszterelnök izgatottan kérte Königet, hogy számoljon be perük és ítéletük körülményeiről.

Kettős halálos ítélet született, ám a fiatal káplán ítéletét végül 15 évi vasban letöltendő fogságra változtatták. 1854-ben szabadult a königgrätzi várbörtönből és 1880-ban írta meg egykori plébánosa vértanúságának történetét. Az ítélet a plébánost, bár váratlanul érte, lelkileg mégsem törte meg. Káplánja visszaemlékezései szerint bátran nézett szembe a halállal.

"Ne aggódjék kemény ítélete felett - vigasztalta fiatal beosztottját - 15 év vagy 1 év az mindegy, ön szabad lesz, s még jobb napokat fog látni! - Én nyugodtan halok meg! ... Elleneimnek szívből megbocsátok, hisz ők nem tudták, mit csináltak! Midőn látta, hogy a porkoláb távozásomat sürgeti, átvette tőlem a kis feszületet, s az általam összehajtott fehér kendőt, s még egyszer megszólalt: A feszületet visszahozza a porkoláb, s megmondom majd a katonáknak lőjenek szívembe, s a kendőt is visszakapja ön. Ezután keblére szorított, megcsókolt, s végszava volt: Imádkozzék érettem!" A kendőt azonban a káplán nem kaphatta vissza, hiszen a szerencsétlenül járt plébános az első sortűz után életben maradt, így végül közvetlen közelről kellett fejbe lőni. Az iszonyatos jelenetet König Mór az Újépület ablakából nézte végig.

A "Kilencek" közül a második áldozat, a lengyel származású Abancourt Károly Dembinszky hadsegédeként szolgált. 38 évesen, 1849. október 20-án akasztották fel Giron Péterrel és Woronieczki Mieczyslaw lengyel herceggel, a szabadságharc lengyel ezredesével együtt, akinek sírja fölé 1877-ben emelt emlékművet a magyar ifjúság szintén a Kerepesi temetőben.

A harmadik, Giron Péter Aachenből származó bécsi illatszergyáros volt, akit az 1848. október 6-i bécsi forradalom egyik vezéreként és a magyar szabadságharc német légiójának parancsnokaként végeztek ki 51 éves korában. Felesége és gyermekei ott álltak a sír mellett a síremlék felavatásakor 1870 halottak napján.

Szacsvay Imre

A "Kilencek" között legismertebb Szacsvay Imre volt, akit 31 évesen, 1849. október 24-én szintén az Újépület melletti téren akasztottak fel Perényi Zsigmond báróval, a főrendiház volt elnökével és Csernyus Emánuel, pénzügyminisztériumi hivatalnokkal együtt. 1848 júniusától Szacsvay szülővárosa, Nagyvárad képviselőjeként az országgyűlésben politizált. 1849 januárjában Gorove István, a dualizmus későbbi minisztere, és Hunfalvy Pál mellett az országgyűlés jegyzőjévé választották. Mindvégig Kossuth bizalmi emberének számított, alapító tagja volt az ország függetlenségét követelő Radikális Pártnak. Tudatosan alakította sorsát. Tagja volt a Függetlenségi Nyilatkozat szerkesztő bizottságának, a ház elnökétől pedig saját maga kérte, hogy jegyzőként ellenjegyezhesse, és az ünnepi ülésen felolvashassa a Habsburg ház trónfosztását kimondó nyilatkozatot.

A tudatos vállalás mártíromságában is fellelhető. "E népért éltem és e hazában akarok meghalni" - válaszolta, mikor Kossuth magával hívta az emigrációba. "Csak egy tollvonás volt a bűne" - hirdeti 1907. március 15-én Nagyváradon felállított szobra, amely ma is a magyarság március 15-i megemlékezéseinek egyik legfőbb színhelye. Az országgyűlés jegyzői kara, felváltva Nagyváradon illetve Budapesten, évente emlékezik meg róla halála évfordulóján. Az elveiért és hazájáért bátran halni kész, becsületes fiatal jurátus bírái előtt tiszta lelkiismerettel állt meg, az árulás vádját pedig határozottan visszautasította.

"Nem bűn az, ha valaki szereti népét, és hazájáért munkál." Búcsúlevelét testvéröccséhez címezte: "Meghalok, ha kell, lelkem nyugodt, vétek sohasem terhelé, minden bűnöm az, hogy képviselői kötelességemet elébe tettem saját személyemnek. Édesapám kezeit és titeket kedves testvéreim ezerszer csókollak, az utolsó óra csendes és mély fontolgatásai közben kérlek, hogy emlékezzetek rám, de ne sirassatok! Még egyszer és örökre Isten veletek és áldás mindnyájatokra! ... Holnap már édesanyámnál leszek, ő nála, ki engem az életben a legjobban szeretett."

A dualista-nemzedék összetartozását szimbolizálták

Az ötödik áldozatot, Csernyus Emánuelt, a 41 éves pénzügyminisztériumi tanácsost szintén 1849. október 24-én végezték ki. Bűne mindössze az volt, hogy követte a kormányt Debrecenbe, ahol Duschek pénzügyminisztersége alatt is folytatta munkáját. Egyszerű hivatalnok volt, aki nem zavart sok vizet. Kötelességét csöndesen és pontosan teljesítette, összeadott és kivont, de forradalmi eszméktől éppen nem duzzadozott, emlékezett meg róla a Vasárnapi Újság. Ezért is keltett óriási megdöbbenést a halálhíre. A kortársak közül sokan úgy vélték, csupán tévedésből, névelírás következtében végezték ki. Ám valójában azért kellett meghalnia, hogy példa legyen: így jár az a hivatalnok, aki a császár iránti hűség útjáról lelép.

Jubál, Noszlopy és Sárközy akasztása

A hatodik a Kilencek közül Kolosy György volt, akit 24 évesen, 1850. január 23-án végeztek ki szintén a pesti Újépület melletti téren. Kolosy egyetemi hallgatóként 1848. szeptember 28-án részt vett a fővárosba érkező császári biztos, Lamberg gróf meggyilkolásában. A szabadságharc alatt hadnagyként szolgált Bem seregében Erdélyben, majd 1849. január 1-től Komáromban volt főhadnagy, júniusban pedig már százados a felső-tiszai honvéd seregben. A fegyverletétel után először bújkált, majd a megszálló osztrák hatóságoknál önként jelentkezett. Emlékét és nevét a fővárosban tér örökíti meg.

Az utolsó három áldozatot, Jubál Károlyt, Noszlopy Gáspárt és Sárközy Sándort 1853. március 3-án egy időben akasztották fel a Mack-féle mozgalomban való részvételért. Emléküket a Ludovika udvarának burkolatában elhelyezett, a bitófák helyét jelképező keresztbetét örökíti meg. Közülük tán Noszlopy Gáspár a legismertebb, akinek alakja már a szabadságharc alatt legendássá vált. 1849 tavaszán Kossuth megbízására fivérével, Antallal 15 ezer népfelkelőt mozgósított Somogy megyében, és sikerült a megyét három hónapra felszabadítania az osztrák csapatok alól. A fegyverletétel után 1850 áprilisáig bujdosott, majd elfogták. Az ítélethozatal előtt azonban sikerült megszöknie, így távollétében ítélték halálra.

Nem sokkal ezután felvette a kapcsolatot azzal a társasággal, amely Mack József, volt honvédezredes vezetése alatt országos méretű titkos felkelést készített elő. Önálló kezdeményezésének tekinthetjük azonban, hogy 1852 nyarán a Kecskemétre utazó Ferenc József császár elfogását tervezte, ám tervét idő előtt leleplezték. Ő maga a Dunántúlra menekült, ahol a Bakonyban bujkált és további szabadcsapatokat verbuvált. Csak 1852. november 16-án tudták ismét elfogni. Fogságából másodszor is megszökött, de hamarosan újra elfogták és most már nem tudott megmenekülni az ítélet végrehajtása elől.

Noszlopy bátran halt meg: "Engem felakaszthatnak, de a szabadságot nem! Annak fája a mi vérünkből fog felnőni!" Még az ítélet felolvasása után is szónokolt a kivégzés helyén összesereglett néphez, ám szavait végül elnyomta a katonaság dobpergése. Sárközy Sándor tevékenységéről, akit az ítéletben Noszlopy társaként tűntettek fel, nincs értesülésünk.

Jubál Károly a József Ipartanoda rajzi tanszékének tanára volt. A szabadságharc alatt belépett a honvéd seregbe is, de elsősorban Kossuth gyermekeinek nevelőjeként dolgozott. A bukás után a Kossuth családhoz csatlakozott és Kossuth nővérének gyermekeit tanította. Így érthető, hogy ő is részesévé vált a Mack-féle titkos összeesküvésnek, melynek felgöngyölítése során Kossuth nővéreivel együtt 1851. december 1-én tartóztatták le. A Kossuth család nőtagjait száműzték, őt viszont halálra ítélték.

E kilenc kivégzett, a szabadságharcot vérbe fojtó abszolutizmus kilenc áldozata, nagyrészt nem is ismerhette egymást. Bennük csupán az a nemzeti ügy volt közös, amelyért készek voltak meghalni. Sorsuk a halál után fonódott össze a Damjanichné által emelt közös sírban, mely alkalmat és lehetőséget adott az utókornak az emlékezésre, a 48-as hősök megsiratására. Az 1870-es években a vértanúk síremléke, ahogy a kiegyezés után nevezték, az ifjúság zarándokhelyévé vált.

Kevéssé ismert az a tény, hogy a Kerepesi temetőben a kilencek sírjánál az egyetemi ifjúság minden év halottak napján, a március 15-i ünnepségekhez hasonló, rendszeres - aktuális politikai kérdésekkel áthatott - megemlékezéseket tartott. Így vált a megtorlás áldozatai közül véletlenszerűen kiemelt 9 vértanú alakja a későbbi dualizmus-kori nemzedék összetartozásának, nemzeti tudatának formálójává.

Halottak napján temették újra az 1849-es megtorlás mártírjait

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra