Luciani Albino Fornodi Canale-ban látta meg a napvlágban. Személyében első ízben a munkásság adott pápát a katolikus egyháznak. Apja, Giovanni Luciani ugyanis szocialista meggyőződésű munkás, kőműves volt, aki sokáig vendégmunkásként Svájcban, majd a velence-muranói üveggyárban dolgozott, mint üvegfúvó mester. Édesanyja mosónőként tevékenykedett. Luciani tízéves korában egy kapucinus atya beszédét hallgatva érezte meg az elhivatottságot az egyházi pálya iránt. Papi tanulmányait a bellunói nagyszemináriumban végezte, ahol 1935-ben pappá szentelték. Teológiai tanulmányait a római Gergely Egyetemen fejezte be. Doktori tézisét Rosmini olasz filozófus alapján "Az emberi lélek eredetéről" írta (1947). Pályáját káplánként kezdte a szülőfalujában, s fiatal papként a bányásztanulók hitoktatója is volt. 1937-58 között a bellunói szeminárium teológiai tanára és helyettes rektoraként dogmatikát, szentírásmagyarázatot, erkölcstant, patrisztikát, kánonjogot és művészettörténetet tanított. 1948-tól az egyházmegye általános helynökének helyettese, majd 1954-ben ő lett a helynök. Az ottani Hitoktatási Központ igazgatójaként hitoktatási tapasztalatairól közérthető könyvet írt a hittanárok képzésére. A hitoktatás töltötte be az életét az első papi megbízatásától kezdve halála napjáig. 1958-ban szentelték püspökké és a Vittorio Veneto egyházmegye élére került. Püspöki jelszava az "Alázatosság " (Humilitas) lett, s intenzív lelkipásztori tevékenységet fejtett ki. VI. Pál pápa 1969-ben kinevezte velencei pátriárkájának, majd 1973-ban bíborossá tette. Velencében a szegények püspöke lett, ajtaja mindenki előtt nyitva állt, kiérdemelte a "mindenki barátja" megszólítást. Részt vett a II. Vatikáni zsinaton (1962-65). 1978. augusztus 26-án, az egyháztörténelem egyik legrövidebb, egynapos konklávéján választották meg a katolikus egyház fejévé. Személyében olyan pápát avattak, akinek nem volt semmiféle kapcsolata a vatikáni központi egyházkormányzattal. Régi hagyományt rombolt le és új hagyományt teremtett a pápaság külső, uralmi jeleinek a felszámolásával. Eltörölte a koronázási szertartást és lemondott a tiaráról. A nyilvános audienciákon mondott rövid, tartalmas és gyakorlatias beszédeivel feltűnést keltett. Rövid pápaságával sikerült mély és eltörölhetetlen nyomot vésnie az egyház történelmébe, nem annyira a műveivel, mint inkább személyiségével: egyszerűségével, udvariasságával, jókedvével, humorérzékével, spontaneitásával, szerénységével, bölcsességével, derűlátásával. 1978. szeptember 28-án váratlanul, szívinfarktusban elhunyt. A katolikus sajtó szerint összeroppant a hirtelen rázúduló teher és felelősség súlya alatt.