Lengyelországban 1981. december 13-án vezették be a politikai ellenzék, főként a Szolidaritás szakszervezet megtörésére a hadiállapotot. (A lengyel alkotmány csak háborús vagy hadiállapotot ismer, ezért a Magyarországon meghonosodott `szükségállapot` elnevezés helytelen). Az intézkedést a Wojciech Jaruzelski tábornok vezette Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa rendelte el. Ennek értelmében az ellenzéki vezetőket - élükön Lech Walesával, a Szolidaritás Szakszervezet elnökével - internálta, az érdekképviseletek és pártok működését felfüggesztette, részleges kijárási tilalmat rendelt el, kikapcsoltatta a telefonösszeköttetést és lezáratta a határokat. A szükségállapot 598 napig tartott. Ezalatt a legnagyobb tragédia a sztrájkoló katowicei Wujek bánya kilenc bányászának halála volt, akik december 16-án a rohamrendőrök sortüzének estek áldozatul. A határzár felszabadulása után 1,6 millió lengyel távozott külföldre, akiknek később csak a fele tért vissza hazájába. Tíz, tizenöt, majd 20 évvel a történtek után a lengyelek többsége úgy vélte, hogy az anarchiához és polgárháborúhoz közeli káoszban, a külső katonai beavatkozás veszélyének terhe alatt a szükségállapot bevezetése helyes döntés volt. Ugyanakkor a Szolidaritás mindvégig úgy vélte: `Amennyiben Lengyelország valódi jogállam, úgy a szükségállapot felelőseit el kell ítélni`. 2001-ben Aleksander Kwasniewski akkori államfő emlékező beszédében azt mondta: `a hadiállapot minden józan megítélés szerint egyértelműen rossz volt, az az újjászülető szabadság ellen irányult, s az államhatalom ellen hangolta a lengyeleket, megsemmisítette reményeiket.` Jaruzelsit a varsói parlament ezzel kapcsoaltban 1996-ban tisztázta mindennemű alkotmányos felelősség alól, 2006-ban azonban ismét vádat emeltek ellene a hadiállapot bevezetése és a Szolidaritás szakszervezet elnyomása miatt.