Jogi pályára készült, de tanulmányait 1890-ben félbeszakítva hírlapíró lett. A Magyar Hírlap, a Pesti Napló, majd A Hét hasábjain ontotta a verseket, novellákat, krokikat, tárcákat, verses publicisztikákat. Sokáig élt Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban. 1900-ban egy ideig a Vígszínház titkára, 1914-1918 között dramaturg igazgatója, 1918-tól az Athenaeum Könyvkiadó irodalmi igazgatója, 1929-től a Belvárosi, 1932-34-ben a Magyar Színház egyik igazgatója volt. A modern nagyvárosi élet franciásan könnyed verselőjeként tűnt fel, majd Kacsóh Pongrác János vitézéhez írt dalszövegeivel vált népszerűvé. Az operettek, bohózatok, karcolatok, novellák írásának a mestere volt, aki műveiben könnyedén alkalmazta a humoros, ironikus hangnemet, s a különböző találó jellem- és helyzetkomikumokat, de vidám alkotásaiban is mindig ott rejlett a társadalmi bírálat, a valós emberábrázolás igénye. Heltai kényelmesen `hordhatóvá tette` a magyar nyelvet mindenki számára, műveit szellemesen összetett egyszerűség jellemezte. Ő alkotta a mozi szavunkat. Ismertek Kató dalai, valamint A néma levente és az Ezerkettedik éjszaka című verses színművei. Jelentős műfordítói munkássága, amiért 1927-ben a francia becsületrenddel jutalmazták, a Kossuth-díjat 1957-ben kapta. Még ugyanazon év szeptember 3-án hunyt el.