A szegény sorból származó Hildebrand 1020 és 1025 között született. Tanulmányait Rómában kezdte az Aventinus dombon álló Santa Maria kolostorban. Az Örök Városban lépett be a bencés rendbe. Sokat köszönhetett IX. Leó pápának, aki bíborossá emelte, és a pápai birtokok kezelőjévé tette. Sokat tett az egyházfegyelmi problémák megoldásáért. Felvette a kapcsolatot a normannokkal, hogy velük sikerüljön ellensúlyozni a nemesség és a Német-római Császárság egyre növekvő hatalmát.
1073. április 22-én választották pápává. Uralkodása alatt az univerzális egyház koncepciójának megvalósításáért küzdött, példát mutatva az egyház megújulásáért vívott évszázados harcokban. Saját korában nem aratott tartós sikert, és száműzetésben kellett meghalnia, de a római egyház erkölcsi befolyását napjainkig sok tekintetben a Gergely által adott irányításnak köszönheti. Vasszigorral próbált fellépni az egyházi méltóságok adásvétele (simónia), a laikus invesztitúra (világi személyek egyházi hivatalokba való beiktatása) ellen és a papi nőtlenség (cölibátus) érdekében. Leghevesebben a német császári hatalommal szemben akarta érvényesíteni a pápai szék tekintélyét. Ebből indult ki az ún. invesztitúra-harc, amelyben Gergely az ellenszegülő IV. Henrik királyt kiátkozta, és 1076-ban Canossa várában vezeklésre bírta.
A megyezés azonban nem zárta le a konfliktusokat. Henrik a második kiátkozás után III. Kelemen személyében ellenpápát választott. A császár Róma elfoglalására indult, Gergely bezárkózott az Angyalvárba és a normannokhoz fordult segítségért. A pápát támogatók azonban kifosztották a várost, így a pápa népszerűsége a mélypontra zuhant. Gergely kénytelen volt elhagyni a várost, és nem sokkal ezután Salerno-ban érte a halál. VII. Gergelyt 1606-ban V. Pál pápa avatta szentté.