A XX. századi magyar prózairodalom kiemelkedő képviselője Nagybányán látta meg a napvilágot. Apja tanár volt, anyja pedig tisztviselő család gyermeke. A család 1905-ben Budapestre költözött, s Németh László is itt végezte iskoláit. Érettségi után magyar-francia szakos bölcsész volt, majd 1920-ban átiratkozott az orvoskarra. 1925-ben a Szent János Kórházba került, s házasságot kötött Démusz Ellával. Első pályadíjnyertes novellája a Nyugatban jelent meg Horváthné meghal címmel. 1927-ben a Napkelet munkatársa lett, s itt jelent meg 1929-ben első regénye, az Emberi színjáték. Babits barátságába fogadta, a Nyugat vezérkritikusa lett. 1930-ban Baumgarten-díjat kapott, amit azonban - Hatvany Lajos támadása miatt - visszaadott. 1932-ben szakított Babitscsal és a Nyugattal, s kiadta egyszemélyes folyóiratát, a Tanút. 1934-ben Fülep Lajossal és Gulyás Pállal megindította a Választ, a Rádióban pedig az irodalmi osztály vezetője lett. 1935-ben csatlakozott az Új Szellemi Front reformmozgalmához. 1938-ban volt első színházi bemutatója, a Villámfénynél. A háborús években a Kelet Népének és a Magyar Csillagnak volt munkatársa. 1945-től 1948-ig Hódmezővásárhelyen tanított, eközben megjelent az Iszony (1947) című regénye. Az ötvenes években némaságra volt ítélve, csak műfordításai jelenhettek meg. 1957-ben Kossuth-díjat kapott. Utolsó alkotói korszakában Sajkódon rendezte be írói műhelyét. Regényei - többek között a Gyász, az Iszony, az Égető Eszter, az Irgalom - és történelmi drámái - így a Husz János, a Széchenyi, a Galilei, Az áruló, a II. József, A két Bolyai, a VII. Gergely - a magyar irodalom örökbecsű alkotásai. Elmélyülten foglalkozott a magyarság helyével Kelet-Európában, alaposan megismerte a szomszédos népek kultúráját és irodalmát. Budapesten halt meg 1975. március 3-án.